Az abláció hatásosan szünteti meg a pitvarfibrillációt

Az abláció nem csak az aritmia kiújulásának megelőzésében volt sikeresebb, hanem az amiodaronhoz képest jobban csökkentette a kórházi kezelések arányát és a halálozást is– számolt be az AATAC-AF in Heart Failure vizsgálat eredményéről az ACC (American College of Cardiology) éves tudományos ülésén dr. Luigi Di Biase (Montefiori Egészségügyi Központ, New York City).

Mint az egyik diszkuttáns elmondta, nagyon fontos információ az abláció hatása a szívelégtelenségben szenvedő betegekben, mivel ezt a kérdést eddig nem tanulmányozták széles körben. Mivel a pitvarfibrilláció (Afib) tovább rontja a szívelégtelenséget, és viszont, a bal kamrai diszfunkció különösen megnehezíti a betegek kezelését.

A vizsgálat már csak azért is fontos, mivel előrehaladott szívelégtelenség esetén a betegek nem kevesebb, mint felének van Afib-je , és nincsenek olyan nagy vizsgálatok, amelyekben ablációs terápiát alkalmaznának olyan igazoltan szívelégtelenségben szenvedő betegekben, akiknek nagyon lecsökkent az ejekciós frakciójuk és emellett pitvarfibrillációjuk is van.

A mostani vizsgálatban 203 olyan felnőtt beteg vett részt, akiknek perzisztáló Afib-jük volt; a New York Heart Association osztályozása szerint II. vagy III. osztályú szívelégtelenségben szenvedtek; a bal kamrai ejekciós frakciójuk legfeljebb 40% volt; és vagy kettős kamrai kardioverter defibrillátoruk, vagy kardiális reszikronizációs terápiás eszközük volt.

A betegeket véletlenszerűen két csoportra osztották: az egyiket katéteres ablációval, a másikat amiodaronnal kezelték.

Az ablációs eljárás fő célja a tüdővéna antrumának izolációja volt. Egyéb léziókat is javasoltak, de ezek elvégzése a műtétet végző orvostól függött. Az ablációs csoportban engedélyezték egy második abláció elvégzését az első műtétet követő 3 hónapon belül.

Az elsődleges végpont az Afib kiújulása volt. Az eljárás hosszú távú sikerét úgy definiálták, hogy nem fordult elő 30 mp-nél hosszabb ideig tartó Afib, pitvarlebegés vagy pitvari tachikardia úgy, hogy a beteg nem kapott antiaritmiás gyógyszereket.

Huszonhat hónappal a terápia után az ablációs csoportban szignifikánsan nagyobb volt azoknak a betegeknek az aránya, akikben nem újult ki az Afib, mint az amiodaronos csoportban (70% vs 34%, p<0,001). Ez azt jelentette, hogy az amiodaronos csoportban 2,5 volt a hazárd arány az ablációval összevetve (p<0.001).

A sikeresség aránya nagyobb volt azokban a betegekben, akikben elvégezték a nem tüdővéna eredetű triggerek ablációját és a tüdővéna izolációját is (78,8% vs 36,4%, p<0,001).

Külön erőssége volt a vizsgálatnak az, ahogyan az Afib kiújulását monitorozták. Mivel csak olyan betegeket vontak be a vizsgálatba, akikben beültetett eszköz volt, pontosabban lehetett megállapítani az Afib kiújulását.

Az amiodaronos csoport tagjainak 10,4%-a megszakította a gyógyszer alkalmazását a nemkívánatos mellékhatások (pl. pajzsmirigy toxicitás, tüdő toxicitás, májfunkciós zavar) miatt.

A másodlagos végpont a 2 év alatti bármilyen okú halálozás és kórházba kerülés volt; mindkettő szignifikánsan alacsonyabb volt az ablációs csoportban (18% vs 8%, p=0,037, illetve 57% vs 31%, p<0,001).

Azokban a betegekben, akikben nem újult ki az Afib, szignifikánsan javult a bal kamrai ejekciós frakció (9,6% vs 4,2%, p<0,001), a 6 perces járástávolság és az életminőséget jellemző értékek.

Dr. Kim Eagle, a Michigani Egyetem kardiovaszkuláris központjának igazgatója mégis arra figyelmeztetett, hogy a vizsgálat túl kis estszámú volt ahhoz, hogy következtetéseket lehessen levonni arra nézve, hogy a szinuszritmus helyreállítása javítja-e a szívelégtelenségben szenvedő betegekben a szívműködést.

Forrás: Medpage Today