Az állandó pitvarfibrilláció veszélyesebb
A közelmúlt nemzetközi kardiológiai kongresszusain több előadás is bizonyította, hogy az állandóan fennálló és a ritkán, rohamszerűen jelentkező pitvarfibrilláció az agyi katasztrófa kockázatát tekintve nem eshet azonos megítélés alá.
A pitvarfibrilláció a leggyakoribb szívritmuszavar, ráadásul az egyik legveszélyesebb is, mert szövődményei, az agyi katasztrófa különböző formái halálhoz vezethetnek, vagy megkeseríthetik a beteg és családtagjai, gondozói életét. Nálunk az egészségügyi nyilvántartásban mintegy 200 000 ilyen beteg szerepel, mert a pitvarfibrilláció a népesség 1-2%-ában fordul elő, de az életkor előrehaladásával ez a szám világszerte növekszik.
A szélütés megelőzése végett a kezelési irányelvek mind a rohamokban jelentkező, mind az állandósuló pitvarfibrilláció esetében feltétlenül szükségesnek tartják az antikoaguláns kezelés bevezetését. Állandó fibrilláció esetén a pitvarban kifejlődő trombus veszélye miatt kétségkívül szükség is van erre, és jól jár a beteg, ha a világszerte még mindig leggyakrabban alkalmazott warfarin típusú alvadásgátló szerek adásával járó rendszeres laboratóriumi ellenőrzésnek, vérvételeknek eleget tesz. Más a helyzet, ha az aritmia csak ritkán, percekre-órákra jelentkezik. Sok beteg évekig él így, és ezért megkérdőjelezi az állandó alvadásgátló terápia indokoltságát, gyakorta elfelejti bevenni a gyógyszerét, vagy egyszerűen abbahagyja a kezelést.
Ez a kérdés a kardiológiában gyakran fölmerülő gond. Ezzel is magyarázható, hogy mind az American Heart Association (AHA), mind a European Society of Cardiology (ESC) kongresszusán nagy figyelmet keltettek az ezzel a problémával foglalkozó előadások.
A most befejeződött amerikai kongresszuson ismertették a McMaster University munkacsoportjának referátumát. A kanadai kutatók Stuart Connolly vezetésével nagy szakirodalmi anyag metaanalízisét mutatták be. Az előadásban 18 dolgozat 134 847 betegének adatait értékelték. Az esetek egy részében pitvarfibrillációs paroxizmusok fordultak elő, másik részében folyamatos volt a ritmuszavar. Külön értékelték azokat a betegeket, akik nem kaptak alvadásgátló kezelést. A szélütés előfordulása mind perorális alvadásgátló kezelés mellett, mind ilyen terápia nélkül rohamok esetén szignifikánsan ritkábbnak bizonyult: az esélyhányados 0,75 (95%-os MT: 0,61–0,93), illetve 0,77 (95%-os MT: 0,68–0,88) volt. A kutatók következtetése az, hogy a paroxizmális ritmuszavar sokkalta ritkábban vezet szélütéshez, mint a folyamatos aritmia.
Az ESC kongresszusán a ROCKET-AF tanulmány eredményeit Steinberg és munkatársai ismertették. Az angol kutatók 14 062 vizsgálati alannyal dolgoztak, közülük 11 548 fő (82%) folyamatosan fibrillált, 2514 fő (18%) paroxizmális ritmuszavarban szenvedett. Itt a warfarin és a rivaroxaban hatását hasonlították össze. Állandó pitvarfibrilláció esetén a szélütés és a mortalitás egyaránt szignifikánsan nagyobb volt. Az előbbi 100 betegévre számított gyakorisága 2,18 vs. 1,73, az összhalálozás 4,78 vs. 3,52 volt (p =0,006). A kétféle gyógyszer hatása nem különbözött.
Az ACTIVE-AVERROES adatbázis eredményeiről is az ESC kongresszusán hangzott el előadás. A vizsgálatban acetil-szalicilsavat szedő, fibrilláló betegek (n=6563) adatait dolgozták fel. A szélütés éves gyakorisága 4,2%, 3,0%, illetve 2,1% volt az állandó, az ismétlődő, illetve a paroxizmális fibrillációs csoportban. A szerzők következtése: a pitvarfibrilláció formája alapvetően befolyásolja az agyi katasztrófa kockázatát.
Az előbbiek alapján az enyhének tűnő esetekben az orvos és a beteg mérlegelheti az antikoaguláns terápia kockázata és az embóliaveszély arányát, és ennek megfelelően azt is, hogy a továbbiakban mi a választható, választandó kezelés.
