Genetikai variáns az elhízás és inzulinrezisztencia hátterében
Cukorbetegségre hajlamos személyek vizsgálata alapján közvetlen összefüggés igazolódott egy hormonreceptor kismértékű genetikai módosulása, valamint a test zsírtartalmának felszaporodása és az inzulinrezisztencia között.
A BcII polimorfizmussal kapcsolatos legfrissebb adatokat az Endocrine Society 94. éves kongresszusán hozták nyilvánosságra Houstonban.
„Eredményeink megerősítik azt az elképzelést, hogy a hormonreceptor-szenzitivitás mégoly csekély módosulása is metabolikus következményekkel jár, mint amilyen például az elhízás vagy a cukorbetegség – emeli ki a beszámoló egyik szerzője, dr. Bastiaan Havekes, a maastrichti egyetem kutatója. – Az endokrinológusoknak nemcsak szigorúan a hormonszintekre kell figyelemmel lenniük, hanem a hormonreceptor-szenzitivitás ismeretében kell mérlegelniük a hormonmediált hatások befolyását az anyagcserére.”
A veleszületett BclI polimorfizmus a glükokortikoidreceptort kódoló gént érinti, mely a szervezet összes szervrendszerére ható glükokortikoidok működését szabályozza. A kisfokú módosulás következtében a receptor érzékenyebbé válik a glükokortikoidok iránt, melynek következtében azonos hormonmennyiség nagyobb hatást vált ki” – magyarázza dr. Havekes. A hatás valamelyest hasonló ahhoz (bár annál kevésbé kifejezett), mint amikor bizonyos gyógyszerek vagy betegségek hatására fokozott glükokortikoid-expozíció érvényesül. E fokozott hatás eredményeként testsúlygyarapodás indul meg, különösen a hasi régióban, és emellett zavart szenved a cukoranyagcsere is. Ilyesfajta hatás gyakran érvényesül például akkor, ha valaki hosszú ideig szed prednizolont vagy más glükokortikoid természetű gyógyszert, melyeket széles körben alkalmaznak többek között a gyulladásos kórképek kezelésére vagy immunszuppresszió elérése céljából. De hasonló állapot alakulhat ki például Cushing-kórban is, melyben a szervezet kórosan nagy mennyiségben termeli a glükokortikoid természetű kortizolt (melyet gyakran stresszhormonként is szokás emlegetni).
Dr. Havekes ugyanakkor fontosnak tartja kiemelni, hogy vizsgálatukban olyanok vettek részt, akiknél nem volt kimutatható ilyen fokozott glükokortikoid-expozíció. Havekes és munkatársai 1228 felnőtt korú résztvevőt vizsgáltak meg egy olyan holland vizsgálatból, melynek célja a cukorbetegség előfordulásának elemzése volt az általános népességén belül. A vizsgálat résztvevőinek több mint felénél praediabetes (23 százalékban) vagy 2-es típusú cukorbetegség (33 százalékban) állt fenn. Minden résztvevőnél genetikai vizsgálatra került sor a BclI polimorfizmus kimutatására.
A kutatók azt találták, hogy 519 személy nem mutatott BclI polimorfizmust, míg 540 személy heterozigóta hordozónak bizonyult, ami azt jelentette, hogy a gén módosult formája, a G-allél jelen volt a két kromoszóma valamelyikén. A fennmaradó 169 személy homozigóta formában hordozta a genetikai eltérést, vagyis a G-allél mindkét kromoszómán jelen volt. A mindkét kromoszómán BclI-polimorfizmust hordozó személyek testtömegindexe, derék- és csípőkörfogata egyaránt nagyobb volt, mint a nem hordozóké, illetve a heterozigóta hordozóké, melyhez nagyobb mértékű inzulinrezisztencia is társult egyben.
„A metabolikus betegséggel kapcsolatos egyéni genetikai profil meghatározásának kiemelkedő jelentősége van a kardiovaszkuláris betegségek megelőzésében – mondja dr. Havekes. – A kardiovaszkuláris rizikóprofillal kapcsolatos jövőbeni kutatásokat talán ki kellene terjeszteni a BclI polimorfizmus vizsgálatára is.”
