Koszorúér-történelem
Jó hír azoknak, akik szabadidejükben szívesen búvárkodnak a nemzetközi orvostörténeti szakirodalomban, hogy életben marad a szakterület nemrég végveszélybe került patinás folyóirata. Egy kardiológiai mérföldkőről megemlékezve kívánunk további hosszú életet neki.
Az 55. évfolyamát taposó Medical History című folyóirat jövője 2010-ben vált bizonytalanná, amikor a Wellcome Alapítvány megvonta támogatását a laptól és a szerkesztőségnek addig helyet adó londoni orvostörténeti központtól. Utóbbit a University College of London szűkített kutatási profillal fogadta be, és úgy tűnt, a Medical History megjelenésére csupán 2012 végéig van anyagi fedezet, mígnem 2012. január 30-án a Cambridge University Press és a Wellcome Alapítvány közleményben jelentette be, hogy a folyóirat a jövőben a Cambridge Journals lapcsalád tagja lesz, és a szerkesztőség a Yorki Egyetemre költözik. Jelenleg a lap teljes archívuma szabadon hozzáférhető.
A 2011 júliusában megjelent lapszám annak a konferenciának az írásos anyagát tartalmazza, amelyet még 2010 nyarán „The Future of the Medical History” (Az orvostörténet jövője/A Medical History jövője) címmel tartottak Londonban. Az előadók egyike – Joel D. Howell, a Michigani Egyetem professzora – a koszorúerek „zátonyainak” tükrében vizsgálta egy évszázad (nagyjából a Titanic–Costa Concordia intervallum) orvostörténetét.
Száz évvel ezelőtt, 1912-ben számolt be az első klinikailag diagnosztizált koszorúér-trombózisról és szívinfarktusról az Association of American Physicians előadótermében és a JAMA lapjain James Bryan Herrick chicagói orvos. Vagy ha nem is a legelsőről, Herrick volt az, aki végül meggyőzte az orvostársadalmat arról, hogy a coronaria-trombózis nem feltétlenül okoz halált perceken belül, hanem sok túlélt szívrohamnak is ez az oka. Herrick kezdeményezésére vált átjárhatóvá a válaszfal az angina pectoris általánosan elfogadott klinikai diagnózisa és a koszorúér-elzáródás, szívizomelhalás általánosan elfogadott kórbonctani diagnózisai között. Igaz, sok évi munkájába került, s talán az ő klinikai megfigyelései is feledésbe merültek volna, ha 1918-tól nem támasztja alá EKG-felvételekkel is az állításait. A sarlósejtes anémia első leírását is neki köszönhetjük, 1954-ben halt meg, 92 évet élt.
Herrick elektrokardiogramjaitól kezdve a koszorúér-betegség korai felismerésének újabb és újabb technikai lehetőségei jelölték ki a klinikai infarktuskutatás szakaszhatárait. A Master-féle kétlépcsős próba már 1929-ben megjelent, és a 21. századig egyre szofisztikáltabb terheléses teszteknek adta át a helyét. Az 1940-es és ’50-es években azonban széles körben használtak hasonló célra két másik vizsgálatot is: az anoxémia tesztet, amelyben oxigénben szegény levegő belélegeztetésével idéztek elő miokardiális isémiát, és a ballisztokardiográfiát, amelyben a testnek a szívverés kiváltotta mozgásait regisztrálták. Az első koszorúérfestés 1958-ban véletlenül következett be, de azután hamar elterjedt a gyakorlatban, mert igen látványos eredményt adott, és a betegeket a vártnál sokkal kevésbé viselte meg. Ezzel a már kialakult vagy fenyegető szívinfarktus oka az orvosok és betegeik számára közvetlenül is láthatóvá vált. Viszonylag egyenes út vezetett innen a bypass műtétekig (1960-tól), majd a különféle katéteres coronaria-intervenciókig (1977-től), amelyek már az infarktushalálozás csökkenésében is szerepet játszhattak.
Az eszközös beavatkozásokon túl az is csökkenthette az infarktussal összefüggő halálozást, hogy az orvosok egyre inkább tudatosították magukban és betegeikben a mellkasi fájdalom fenyegető akut következményeit. Nemcsak a coronaria-őrzők rendszere épült ki az intenzív kezelést igénylő betegek ellátására, hanem – legalábbis az Egyesült Államokban – a „mellkasi fájdalom központok” rendszere is a sürgősségi osztályon jelentkező, megfigyelést igénylő betegek fogadására és első kivizsgálására. A kezdetben egyszeri, később sok órán át rendszeresen ismételt laboratóriumi tesztek is nagyban hozzájárultak a szívizomelhalás gyorsabb és biztosabb felismeréséhez.
Összefoglalójának befejező részében Howell azt vizsgálja, mit kínál az orvostörténeti nézőpont az utca emberének, az egészségügyi szakembernek, a politikai döntéshozónak és a történettudományt nem orvosi szemmel vizsgáló történésznek. Az orvoslás tényanyagának múltbeli változásai mással nem pótolható tanulságokkal szolgálnak annak a gyakorló orvosnak, akinek a pályafutása során egy-egy betegség diagnosztikájában és terápiájában nemegyszer drámai változások következnek be. Sok betegségre igaz ez, de a koszorúér-betegségre különösen. Olyan súlyos, olyan gyakori és olyan költséges ez a betegség, hogy ezen a területen különösen erőteljes külső hatások érik az orvosi gyakorlatot. Számos politikai és klinikai döntést kell itt meghozni, s ezekkel a döntésekkel sok pénzt lehet nyerni vagy veszteni. A koszorúér-betegség diagnózisának és kezelésének időben változó megközelítési módjai közelebb vihetik az orvostörténészt – és a történészt általában – e hatások és összefüggések kibontásához. A koszorúér-betegség történetén keresztül az orvostörténet az eddiginél szélesebb közönséget tudna megszólítani.
Ajánlott irodalom:
1. Howell JD. Coronary Heart Disease and Heart Attacks, 1912–2010. Med Hist. 2011;55(3):307–312.
2. Herrick, JB. Clinical Features of Sudden Obstruction of the Coronary Arteries. JAMA 1912;59(23):2015–2022. doi: 10.1001/jama.1912.04270120001001
3. Herrick, JB. Thrombosis of the Coronary Arteries. JAMA 1919;72(6):387-390. doi: 10.1001/jama.1919.02610060001001.
