Orfeusz kíváncsisága tudományos szemmel

A görög mitológia Orfeusza, amikor Hádész figyelmeztetése ellenére visszanéz az alvilágba, és ezzel örökre elveszti Euridikéjét, a kíváncsiság sötét oldalát illusztrálja - írja a The Scientist című ismeretterjesztő magazin Tudásszomj című cikkében Shawna Williams - azt a késztetést, hogy akkor is vágyjunk valaminek az ismeretére, ha az információszerzés kockázatos, sőt még akkor is, ha az így szerzett tudás semmilyen praktikus célt nem szolgál.

Az a mód, ahogy az emberek megszerzik azt az információt, amire kíváncsiak, nagyon hasonlít arra, ahogy sokkal kézzelfoghatóbb jutalmakat – pl. ennivalót – szerzünk, és ez a hasonlóság a tudósok figyelmét sem kerüli el, folytatja Williams a Nature Human Behaviour egy tanulmányát ismertetve.

Kou Murayama és munkatársai, a nagy-britanniai University of Reading idegkutatói egy olyan vizsgálatot terveztek, amivel összehasonlíthatták az étel és a tudás utáni vágy mögött meghúzódó agyi folyamatokat, és azt a kockázatot, amit egyik vagy másik megszerzése érdekében hajlandók vagyunk vállalni.

A kutatók a vizsgálat első részébe 32 önkéntest vontak be, és arra kérték őket, hogy legalább 2 órával a laborba érkezésük előtt már ne egyenek. Az önkéntesek egyik ujjára képes elektródát kötöttek, és egyedi kalibráció szerint olyan gyenge áramütéserősséget állítottak be, ami az alanyok számára kellemetlen volt, de nem fájdalmas. Ezt követően a résztvevők szerencsejáték keretében ételt vagy egy bűvésztrükk megoldását nyerhették el. Egy ételfotó  vagy egy bűvésztrükk videójának megtekintésekor azt is megmondták nekik, milyen esélyük van nyerni az adott körben. A számítógép generálta véletlenszerű esély 1:6 és 5:6 között változott. Ha a kísérleti személy hajlandó volt részt venni az adott esélyű szerencsejáték-körben, és nyert, zsetonokat kapott, amik növelték az esélyét, hogy a kísérletsorozat végén megkapja az ábrázolt ételt vagy a bűvésztrükk magyarázatát. Ha az alany belement az adott esélyű szerencsejáték-körbe, és vesztett, olyan zsetonokat kapott, amik növelték az esélyét, hogy a kísérletsorozat végén áramütést kapjon. Amikor egy-egy körben megtudták nyerési esélyüket, arról is be kellett számolniuk, mennyire vágynak az ételre vagy a magyarázatra, majd döntöttek, hogy vállalják-e a kockázatot, és belemennek-e az adott szerencsejáték-körbe.

Az eredmények szerint a kockázatvállalás esélye nem meglepő módon összefüggött a nyerés esélyével és azzal, hogy az illető mennyire találta kívánatosnak az ételt vagy mennyire volt kíváncsi a bűvésztrükk magyarázatára. A jutalom kategóriája azonban (étel vagy magyarázat) nem befolyásolta a vizsgálati alanyok döntéseit, azaz kiderült, hogy a viselkedés szempontjából a kétféle vágy azonosan befolyásolja a kockázatvállalást.

A kutatók a kísérletsorozat másik részében az előzőhöz hasonló döntéshozatal közben fMRI-vel vizsgálták újabb 32 önkéntes agyát, így az is bebizonyosodott, hogy ugyanaz a mélyagyi régió: a nucleus accumbens aktív a kétféle motiváció során, és annál aktívabb, minél nagyobbra értékelte az étel vagy a magyarázat utáni sóvárgását az illető. Amikor az alanyok úgy döntöttek, hogy vállalják a kockázatot és belemennek az adott esélyű szerencsejáték-körbe, két további jutalmazó agyterület is aktiválódott: a nucleus caudatus és a ventrális tegmentális area. A kíváncsiság fontosságát hangsúlyozva a kutatók hozzáteszik: érdekes látni, hogy az emberek nemcsak fizetni hajlandók a tudásért, de az áramütés kockázatát is vállalják érte; most, hogy már tudjuk mérni a kíváncsiságot, jó lenne azt is tudni, hogy miért kíváncsiak az emberek bizonyos típusú információkra, míg más fajtákra nem.

A vizsgálatsorozatnak gyakorlati haszna is van, nyilatkozták a kutatók a The Scientist-nek: mivel bebizonyosodott, hogy éhség és kíváncsiság során ugyanazok az agyterületek aktívak, valószínűsíthető, hogy azok az állatkísérletes eredmények, amelyek a táplálék agyi jutalmazó hatásával kapcsolatban születtek, érvényesek olyan más hajtóerőkkel kapcsolatban is, amelyeket nehéz modellállatban tanulmányozni.