Retinaleválás Stickler-szindrómában
Bára genetikai vizsgálat alkalmas a Stickler-szindrómás betegek azonosítására, nem ad információt a retinaleválás kockázatát csökkentő profilaktikus kezelés optimális időzítéséről.
A Stickler-szindróma becslések szerint 8000 újszülöttből egyet érint. Több gén, elsősorban a COL2A1 és a COL11A1 gén mutációi felelősek a betegség kialakulásáért. Ezek a gének az ízületek és különböző szervek kötőszövetének szerkezetét és szilárdságát adó kollagénkomponenseket kódolnak. E gének mutációi a szindróma változatos tüneteit eredményezik, így a nagyfokú rövidlátást, glaukómát, retinaleválást, halláscsökkenést és a csontrendszeri rendellenességeket.
A jellemzően fiatalabb betegeket érintő és gyakran kétoldali örökletes retinaleválások különösen nagy kihívást jelentenek, mondta Dr. Franco Recchia, a Tennessee Retina szakértője, aki az American Society of Retina Specialists (ASRS) 2024-es éves találkozóján számolt be a specifikus mutációk és a betegség súlyossága közötti összefüggést kereső vizsgálatuk eredményeiről.
Recchia kifejtette, hogy a retina védelmét szolgáló megelőző kezelések, mint például a profilaktikus retinopexia, jelentősen csökkenthetik a retinaleválás és a látásvesztés kockázatát a diagnosztizált betegeknél. A beteg azonosítottan veszélyeztetett hozzátartozóinál is megfontolandó a korai beavatkozás a látást veszélyeztető szövődmények megelőzése érdekében. Sajnos a genetikai vizsgálat, amely fontos a Stickler-szindróma diagnózisának megerősítése és a veszélyeztetett rokonok azonosítása szempontjából, nem ad információt a kontralaterális retinaleválás kockázatát csökkentő profilaktikus kezelés optimális időzítéséről.
A legmeghatározóbb génváltozatok
Dr. Franco Recchia és munkacsoportja 60 retinaleválásban és Stickler-szindróma gyanújában szenvedő személy genetikai vizsgálatát végezte el egy kereskedelmi forgalomban kapható, a kollagéngének elemzésére alkalmas géntesztplatform segítségével. Az első retinaleválás a betegek 3 és 46 éves kora között történt (a medián életkor 10 év volt). A génvizsgálat a betegek 93%-ánál (60-ból 56-nál) a COL2A1 vagy COL11A1 kollagén gének patogén változatainak jelenlétét igazolta. A retinaleválás kezdete, az érintett szem, illetve a szisztémás betegségek előfordulási gyakorisága nem mutatott különbséget a két génvariáns esetén.
A COL2A1 mutációt közelebbről megvizsgálva a kutatók megállapították, hogy egyes változatok a 2-es típusú kollagén alfa-1 láncának aberrációját vagy csökkenését okozták. E variáns esetén a retinaleválás rendszerint korábban és súlyosabb formában jelentkezett.
A vizsgált elsőfokú, veszélyeztetett rokonok 50%-ánál (24-ből 13-nál) fennállt a betegség, klinikailag jelentős glaukóma, halláscsökkenés vagy csontvázdiszplázia jeleivel, de egyiküknél sem volt retinaleválás.
Nem egy gén, egy hatás
Számos alapvető kérdés megválaszolatlan maradt;még mindig nem tudjuk pontosan, hogy kit, mikor és hogyan kell kezelni. Továbbra is nehéz meghatározni a beavatkozás optimális időzítését, megállapítani, hogy van-e olyan életkori küszöb, amely felett a szövődmények kevésbé valószínűek, vagy eldönteni, hogy bizonyos gyermekeknél agresszívabb korai kezelésre van-e szükség a látásvesztés megelőzése érdekében. A Stickler-szindrómás betegeknél nincs egyetlen gén, egyetlen hatás. Egyes családok gyermekei 5 éves korukban érintettek, míg rokonaiknál még 40 éves korukban sincs semmi jele a betegségnek, ami azt jelenti, hogy más gének is erős hatással vannak a fenotipikus tulajdonságokr.
A Stickler-szindrómával összefüggő gének genetikai vizsgálata a korai retinaleválásban szenvedő betegeknél bizonytalan jelentőségű variánsokat eredményezhet egy vagy több génben. Ezeket az eredményeket nehéz lehet értelmezni, mivel egyes variánsok patogének, míg mások jóindulatúak lehetnek. A nonszensz vagy terminációs kodon variánsok, beleértve a kereteltolódásokat is, nagyobb valószínűséggel károsak. A miszenz variánsok nehezebben értelmezhetők, ezért ezekben az esetekben további vizsgálatokat kell végezni más családtagokkal, hogy felmérjük e variánsok klinikai jelentőségét. A jelenlegi vizsgálati módszerek nem feltétlenül mutatják ki az összes patogén variánst, például az intronikus vagy strukturális variánsokat, így a molekuláris genetika mellett továbbra is szükség van a jó családi anamnézisre, és lehet, hogy továbbra is a beteg és akár más családtagok részletesebb klinikai értékelésére kell támaszkodni. Ennek érdekében a kutatók kiterjesztik az elemzést a családfákra és a többgenerációs vizsgálatokra, hogy jobban korreláljanak a fenotípusok a genetikai variánsokkal.
Forrás: American Society of Retina Specialists (ASRS) 2024 Annual Meeting
