A diffúz, nagy B sejtes lymphoma genetikai változatai
Amerikai kutatók a diffúz, nagy B-sejtes lymphoma négy genetikai alcsoportját határozták meg, melyek alapján már érthető, hogy a betegek különféleképp reagálnak a kezelésekre.
Az amerikai National Cancer Institute-ban (Bethesda, Maryland) végzett vizsgálat eredményeit a New England Journal of Medicine-ben jelentették meg 2018. április 11.-én. A tanulmány az NCI-ben és más laboratóriumokban végzett két évtizedes kutatások eredményeit összegzi , és jelentős előrehaladást hozott a DNS mutációknak és a gén-expresszióknak a lymphomák biológiájára és viselkedésére gyakorolt hatásainak megértésében. A közölt molekuláris osztályozás segítséget fog nyújtani a prognózis felállításához, és a DLBCL-ben szenvedő betegek személyre szabott kezeléséhez”.
A leggyakoribb malignus lymphoma, a diffúz, nagy B-sejtes lymphoma (DLBCL,diffuse large B-cell lymphoma) két nagy alcsoportra osztható a kiindulási sejtek szerint: aktivált B-sejt-szerű (ABC) DLBCL és germinális-központú B-sejt-szerű (GCB) DLBCL. Régebben úgy hittük, hogy a DLBCL egy egységes diagnosztikai osztály, melyben a betegek drámaian eltérő választ adnak a kezelésekre – mondta Dr. Louis Staudt, az NCI rákkutató részlegének vezetője.
A kutatók 574 DLBCL-ben szenvedő beteg daganatos mintáiból bonyolult modern technikákkal kiértékelték a genomikus eltéréseket és a gén-expressziókat. Négy feltűnően eltérő csoportot különítettek el: az MCD-nek nevezettet (melyben egyszerre fordult elő a MYD88L265P és a CD78B mutáció), a BN2 csoportot (melyben BCL6 fúziók és NOTCH2 mutációk voltak), az N1 csoportot (a NOTCH1 mutációk alapján) és az EZB csoportot (az EZH2 mutációk és a BCL2 transzlokációk alapján). Megfigyelésük azt igazolta, hogy a BN2 és az EZB alcsoportban a betegek jól reagálnak a kezelésekre, míg az MCD és az N1 alcsoportban szenvedők nem válaszolnak. Ezek az alcsoportok egyaránt megtalálhatók az ABC és a GCB változatokban. Ilyen formán a betegnek lehet olyan ABC típusú DLBCL-je, amelyik rövid túléléssel jár, de lehet BN2 genetikai alcsoportú betegsége is, amelyik viszont igen jól reagál kemoterápiára. A genetikai eltérések szerint a DLBCL a legrosszabb esetben csak 26%-os túléléssel, illetve a legjobb esetben 68%-os 5 éves túléléssel párosul. Az egyes genetikai altípusokban előre meg lehet jósolni, hogy azok hogy fognak reagálni az olyan B-sejt receptor jelátvitelt gátló célzott gyógyszerekre, mint az ibrutinib (Imbruvica), vagy az acalabrutinib (Calquence).
A jövőben klinikai vizsgálatokat kell indítani annak megállapítására, hogy a DLBCL genetikai altípusai hogyan reagálnak a különböző kemo- és a különböző célzott terápiákra. Ha majd a genetikai profil-meghatározás a klinikai rutinban elérhető lesz, az orvosok kiválaszthatják a típusnak megfelelő legoptimálisabb kezeléseket. Dr. Beth Christian (Ohio State University, Columbus) kifejtette, hogy a vizsgálat „szignifikáns előrelépést jelent a DLBCL biológiai eltéréseinek megértésében. Ilyen ódon személyre szabottan lehet a betegeket kezelni, meg lehet határozni a magasabb kockázatú betegeket, és be lehet vonni a kezelésekbe a legújabb célzott terápiákat is”. Dr. Pallawi Torka (Buffalo, New York) egyenesen „mérföldkőnek” nevezte a vizsgálatot, mert eredményei közelebb hozták a nagyon heterogén DLBCL-t kialakító biológiai működések megértését, és a betegség hatékonyabb kezelésének lehetőségét. Pl. egy MCD altípusú DLBCL-ben szenvedő idős betegnél – tekintettel az életkorára és a MYD88L265P mutációra - csak kevés eredmény várható az olyan
kemoterápiától, mint az R-CHOP (rituximab, ciklosporin, doxorubicin, vincristin, prednisolon), ezért a konvencionális kemoterápia helyett ezt a beteget inkább egy olyan klinikai vizsgálatba kell bevonni, melyben célzott kezelést, esetében ibrutinibet használnak. A következő, életfontosságú lépés az lenne, hogy a fejlett szekvenálási technikákat a mindennapos klinikai gyakorlat számára is elérhetővé váljanak.
Forrás:
