A prosztataspecifikus antigén kinetikájának és a klinikai tüneteknek együttes alkalmazása a lokális salvage kezelés javallatának felállításában
2006. június 01. 00:00
A radikális prostatectomiát követően kimutatható és emelkedő prosztataspecifikus antigén- (PSA, prostate-specific antigen) szint vagy sugárkezelés után a kiindulási szintet meghaladó PSA-érték helyi recidívát és/vagy távoli áttétet jelez. A recidíva vagy recidívák helyének megállapítása alapvető jelentőségű a megfelelő salvage kezelés kiválasztása során. Ugyanakkor – bár a PSA-szint emelkedése több évvel megelőzi a tünetekkel járó recidívát – a jelenleg rendelkezésre álló diagnosztikai eszközökkel gyakran mégsem mutatható ki a baj eredete.
Az optimális terápiás megközelítés kiválasztásában a korai klinikai tünetekre támaszkodhatunk (pl. TNM-beosztás, PSA-érték, prosztatabiopszia Gleason-pontszáma). Amennyiben a betegnél radikális prosztataműtét történt, további információval szolgálhat a szövettani eredmény (pl. a TNM-kategória és a prostatectomia Gleason-pontszáma, a nyirokcsomók állapota és a reszekciós vonalak). A kezelést megelőző klinikai tünetek és a terápiát követően rendelkezésre álló szövettani eredmény mellett a PSA-kinetika alapján (különösen, ha a PSA-szint emelkedése meghaladja az évi 2 ng/ml-t, a PSA-szint emelkedéséig 3 évnél rövidebb idő telik el, és a kezelés után a PSA-szint megkétszereződéséhez szükséges idő nem éri el a 3 hónapot) a metasztázis és a következményes prosztatarák-specifikus halálozás fokozott kockázatára következtethetünk, ezért ilyen esetekben nem várható jó eredmény a csak lokálisan alkalmazott salvage kezeléstől.
A fentiek ismeretében az a beteg számít a csak lokálisan alkalmazott salvage kezelés optimális jelöltjének, akinek a kezelés előtti PSA-szint emelkedése nem haladja meg az évi 2 ng/ml-t, PSA-szintje 3 évnél hosszabb intervallum után indult emelkedésnek, a kezelés utáni PSA-szint kettőződési ideje legalább 12 hónap, s a biopsziás anyag vagy az eltávolított prosztata Gleason-pontszáma 8–10 alatt van, a vesicula seminalisok vagy a nyirokcsomók érintettsége nélkül.
Az optimális terápiás megközelítés kiválasztásában a korai klinikai tünetekre támaszkodhatunk (pl. TNM-beosztás, PSA-érték, prosztatabiopszia Gleason-pontszáma). Amennyiben a betegnél radikális prosztataműtét történt, további információval szolgálhat a szövettani eredmény (pl. a TNM-kategória és a prostatectomia Gleason-pontszáma, a nyirokcsomók állapota és a reszekciós vonalak). A kezelést megelőző klinikai tünetek és a terápiát követően rendelkezésre álló szövettani eredmény mellett a PSA-kinetika alapján (különösen, ha a PSA-szint emelkedése meghaladja az évi 2 ng/ml-t, a PSA-szint emelkedéséig 3 évnél rövidebb idő telik el, és a kezelés után a PSA-szint megkétszereződéséhez szükséges idő nem éri el a 3 hónapot) a metasztázis és a következményes prosztatarák-specifikus halálozás fokozott kockázatára következtethetünk, ezért ilyen esetekben nem várható jó eredmény a csak lokálisan alkalmazott salvage kezeléstől.
A fentiek ismeretében az a beteg számít a csak lokálisan alkalmazott salvage kezelés optimális jelöltjének, akinek a kezelés előtti PSA-szint emelkedése nem haladja meg az évi 2 ng/ml-t, PSA-szintje 3 évnél hosszabb intervallum után indult emelkedésnek, a kezelés utáni PSA-szint kettőződési ideje legalább 12 hónap, s a biopsziás anyag vagy az eltávolított prosztata Gleason-pontszáma 8–10 alatt van, a vesicula seminalisok vagy a nyirokcsomók érintettsége nélkül.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
