Csecsemő- és gyermekkori dehidráció

FŐ SZEMPONTOK

1. A dehidráció hátterében számos olyan körülmény állhat, mely só- és vízvesztést vált ki. A csecsemők között a vírusok és baktériumok által okozott fertőzéses hasmenés a leggyakoribb betegségcsoport.
2. A dehidráció első objektív jele a pulzusszám növekedése, ami a szervezet csökkent plazmatérfogatra adott válasza. A folyadékhiány szubjektív megnyilvánulása a szomjúságérzet.
3. A kezelés mikéntjét a dehidráció súlyossága, valamint az extra- és intracelluláris folyadékvesztés eltérései (pl. isonatraemiás, hyponatraemiás, hypernatraemiás) szabják meg.
4. Shockban vagy ahhoz közeli állapotban a legalább 100 ml/ttkg mértékű folyadékvesztés háromfázisú kezelése kezdetben intravénás folyadékbevitelt tesz szükségessé. Legfeljebb 50 ml/ttkg mértékű deficit esetén az orális fenntartó oldatot körülbelül 12 óra alatt, 150 ml/ttkg/nap sebességgel kell bevinni.

Definíció

A dehidráció fogalma csak az 1830-as években került be a klinikai orvostudományba, és tudományos meghatározása éveket váratott magára. Jóllehet a „dehidráció” kifejezés az általános angol nyelvhasználatban vízvesztést jelent, élettani és belgyógyászati vonatkozásban víz- és sóvesztést, illetve az extracelluláris folyadék (ECF) elvesztését értjük alatta, mely a dehidráció leggyakoribb klinikai formájának számít. A víz- és só- (elsősorban nátrium-klorid-) vesztés a kórélettani folyamatok típusától függően történhet fiziológiás arányban vagy aránytalanul. Mindkét típus némileg különböző klinikai képet ad. Hasznosnak ítéltük e típusok meghatározását az alábbiak szerint: isonatraemiás (klasszikus), hypernatraemiás (hypertoniás) és hyponatraemiás (hypotoniás). Az aránytalan veszteség – az extracelluláris Na+- és Cl–-ionoknak a szomszédos intracelluláris folyadékba (ICF) történő funkcionális impermeabilitása miatt – eltérő klinikai formákban nyilvánul meg. A nevezéktanban inkább a nátriumot használjuk a klorid helyett, mivel a klorid-ionok fordított arányban állnak a bikarbonát-ionokkal. A klinikai entitások ilyen osztályozása hasznosnak bizonyult a kóreredet megértése, különösen pedig a terápia szempontjából.