Listeriosis

Történeti áttekintés

A Listeria monocytogenest először 1926-ban azonosították nyulakban és tengerimalacokban kialakult mononucleosis kórokozójaként. A fertőzött állatok típusos monocytosist mutattak, ezért a kórokozó a Bacterium monocytogenes nevet kapta. Az emberi fertőzést három évvel később írták le. Ugyanezen baktérium jelenlétét igazolták 1936- ban perinatalis fertőzésekben is.
 Az 1940-ben megalkotott Listeria monocytogenes elnevezés az antiszeptikus technika atyjának tekintett Lord Lister emlékét őrzi. A korábban ritka kórokozónak számító L. monocytogenest egyre gyakrabban igazolják az 1960-as évek óta, mely valószínűleg a háztartási hűtőberendezések és a félkész élelmiszerek széles körű elterjedésével magyarázható. Noha az általános népességben ma sem tartozik a gyakori fertőzések közé, újszülöttek, várandósok, időskorúak és immunhiányos betegek körében életveszélyes állapot kialakulásához vezethet.

Mikrobiológia

A L. monocytogenes kisméretű, fakultatív anaerob, Gram-pozitív, mozgékony bacillus (pálca). Húsleves és véres agaron egyaránt jól szaporodik; egyes fajok esetében keskeny béta-hemolizáló sáv figyelhető meg a telepek körül. Klinikai anyagból származó mintákban a kórokozó Gram-technikával változó festődést mutathat, és coccusokra, diplococcusokra vagy diphteroidokra emlékeztethet, ami tévútra viheti a laboratóriumi technikust.
 Az organizmus igen ellenálló az alacsony hőmérséklettel, a lúgos vegyhatású közeggel és a nagy sókoncentrációval szemben, ennél fogva kedvező feltételeket talál szaporodásához a talajban, az ivóvízben, a szennyvízben, az állati ürülékben, az állati takarmányban és a fertőzött hűtött élelmiszerekben is. A talajban hónapokig életképes maradhat, hőkezeléssel és a fertőtlenítőszerek többségével azonban elpusztítható.