Túlélési esélyek AML-ben
Egy vizsgálat eredményei szerint közepes kockázatú akut myeloid leukémiában (AML) az allogén vérképzősejt-transzplantációt követően a túlélés valószínűsége hasonló, mint a hagyományos konszolidációs kemoterápia esetén.
A JAMA Oncology című folyóiratban megjelent randomizált klinikai eredményei szerint az első teljes remissziót követően allogén vérképzősejt-transzplantáción (HCT) átesett, a 60 éves vagy annál fiatalabb, közepes kockázatú akut myeloid leukémiában (AML) szenvedő betegeknél javult a betegségmentes túlélés esélye, de túlélési esélyeik összességében hasonlóak voltak, mint a kizárólag konszolidációs kemoterápiával kezelt betegeknél. A konszolidációs kemoterápia után visszaeső betegek mindegyike részesülhetett allogén HCT‑ben, ami arra utal, hogy a transzplantáció egyes betegeknél biztonságosan elhalasztható akár az első visszaesés utáni időszakra is.
Az AML-ben szenvedő betegek körülbelül 50-70%-a, akik intenzív indukciós kemoterápiában részesülnek, és elérik az első teljes remissziót, utókezelésben részesül. Míg a nagy dózisú citarabinnal végzett konszolidációs kemoterápia előnyösnek bizonyult a kedvező kockázati profillal rendelkező betegek esetében, a magas kockázatúnak ítélt, megfelelő állapotú betegeket allogén HCT terápiával kezelnék. Ugyanakkor, a közepes kockázatú betegek számára nehezebb meghatározni az optimális posztremissziós kezelést.
A közepes kockázatú betegek eredményeinek összehasonlítása érdekében a kutatók multicentrikus vizsgálatot végeztek 143, legfeljebb 60 éves, közepes kockázatú AML-ben szenvedő beteg bevonásával, akik a hagyományos indukciós terápiát követően első teljes remissziót vagy teljes remissziót értek el (inkomplett sejtszámjavulással).
A 48,2 éves átlagéletkorú betegeket véletlenszerűen osztották be allogén HCT-vel végzett konszolidációs kezelésre (n=76) vagy nagy dózisú citarabin kemoterápiára (n=67, ezek a betegek visszaesés esetén lehetőséget kaptak HCT kezelésre). A HCT csoportban 12 beteg a teljes remisszió elérése után egy nagy dózisú citarabin konszolidációs kúrát kapott, hogy áthidalják az allogén HCT-ig tartó időszakot, míg a csoport összes többi betege közvetlenül az indukciós terápia után kapott allogén HCT-t. Összességében a betegségmentes túlélés 2 év után szignifikánsan magasabb volt az allogén HCT csoportban (69%), mint a konszolidációs terápiás csoportban (40%; P = 0,001). Az allogén HCT csoportban a visszaesés kumulatív előfordulása 2 év után szintén alacsonyabb, 20% volt, szemben a konszolidációs terápiás csoport 58%-ával (P<0,001).
Az általános túlélési adatok azonban kissé összetettebb képet mutattak. A kezelési szándék szerinti elemzésben a 2 éves túlélés valószínűsége hasonlóan alakult az allogén HCT csoportban (74%, azaz 76 betegből 56) és a konszolidációs kemoterápiát kapó csoportban (84%, azaz 67 betegből 56; P = 0,22). Ezen kívül, a nem visszaesők halálozási aránya 2 év után magasabb volt az allogén HCT csoportban (9%), mint a kemoterápiás csoportban (2%; P = 0,005). Bár az allogén HCT esetében magasabb volt a nem visszaesők halálozási aránya, a viszonylag alacsony mortalitási arány mindkét kezelési stratégia esetében jelentős eredménynek számít.
Emellett a konszolidációs kemoterápia után visszaeső 41 beteg mindegyike allogén HCT-t kapott, és nem mutatkozott jelentős különbség a csoportok között az egészséggel kapcsolatos életminőségi mérések tekintetében.
Az eredmények klinikai jelentősége korlátozott, tekintettel a vizsgálat limitációira, többek között például a jelenleg alkalmazott kockázati rétegzési stratégiákat nem követték a kutatók. Nem alkalmazták általánosan a molekuláris kockázati rétegzést, ami ahhoz vezethetett, hogy a kutatók túlreprezentálták a kedvező kockázatúnak ítélt betegek számát, és ez torzíthatta az eredményeket a kemoterápiás ág javára. Ezen kívül nem követték rutinszerűen a minimális reziduális betegséget áramlási citometriával. Ráadásul, a gyakorlatban nem minden beteg menthető meg és vihető HCT-re, amikor a második teljes remisszióban van, vagy akár újra teljes remissziót ér el. Az életminőségi eredmények tekintetében sem ad pontos képet a vizsgálat. Bár a vizsgálat nem mutatott különbséget a betegcsoportok életminőségében, ez valószínűleg a betegek kiválasztásának volt köszönhető. A legtöbb beteg ugyanis nem hagyja magát randomizálni e két nagyon különböző stratégia között, így azok, akik hajlandóak a randomizálásra, más populációt alkothatnak a tekintetben, hogy az életminőségüket hogyan befolyásolja a remisszió.
