A COVID-fertőzést követő negatív teszt nem garantál gyógyult állapotot

A The Atlantic neves tudományos-ismeretterjesztő újságírója, Ed Yong június eleje óta tudósít az eleinte kétkedéssel fogadott, de ma már „hosszú COVID”-nak nevezett kórképről, amiben a hosszútávbetegek (long haulers) szenvednek. Legújabb beszámolójában többek között Lauren Nichols esetét is bemutatja; a nő hosszú hónapokig bolyongott az egészségügyi ellátórendszer útvesztőjében, végül fél év elteltével myalgiás encephalomyelitis/krónikus fáradtságszindróma (ME/CFS) diagnózist kapott. Mint a The Atlanticnak elmondja, átélt egy hónapnyi kézremegést és négy hónapnyi éjszakai izzadást, három hónapig volt lázas, és ötödik hónapja észlelt gasztrointesztinális problémákat, valamint ébredés utáni súlyos émelygést. Betegsége kezdete után 150 nappal is extrém mértékben fáradt volt, vénái kidudorodtak, szíve szabálytalanul vert, rövid távú memóriazavarral, fájdalmas belégzéssel, fény- és hangérzékenységgel küzdött. Csak az USA-ban több tízezerre teszik a hasonlóan hosszú távú COVID-tünetesek számát. 

Ed Yong a New York-i Mount Sinai Kórház idegtudósa, a sok hosszútávbeteget ellátó rehabilitációs specialista David Putrino tapasztalatairól is beszámol, aki elmondja: olyan, mintha a betegei minden nap belenyúlnának egy tüneteket tartalmazó zsákba, belemarkolnának, majd véletlenszerűen kiszórnának néhányat az asztalra, és aznap azokkal kellene együtt élniük. Putrino felmérése szerint a tipikus hosszú COVID-ban szenvedő beteg átlagosan 44 év körüli nő, aki a SARS-CoV-2-fertőzést megelőzően fit és egészséges volt, a betegség mégis hónapokra munkaképtelenné tette.

Mivel a járvány kezdetén az az elképzelés alakult ki, hogy a vírus csak keveseket öl meg, a többiek legfeljebb enyhe tünetekkel megússzák, a kutatók még ma sem fektetnek elegendő energiát a krónikus betegség vizsgálatába, írja a tudományos szakíró, így a hosszútávbetegek kénytelenek maguk létrehozni a kutatást is végző önsegítő csoportokat. A japánon kívül csak európai nyelveken működő csoportokban a hasonló tünetektől szenvedő betegek – akik esetleg dysautonomia vagy myalgiás encephalomyelitis vagy krónikus fáradtságszindróma diagnózist kapnak – támogatják egymást a gyógyulásban és a stigma elleni harcban. Egy brit csoport, ami a LongCovidSOS nevet vette fel, még kampányt is indított, aminek az a célja, hogy a kormány elismerje és támogassa a hosszútávbetegeket és a hosszú COVID kutatását.

Néhány kutató már belekezdett a kezelés és a rehabilitáció módszereinek fejlesztésébe. Mint mondják, fontos lenne, hogy a szakértők ne hivatkozzanak minden kórházi ellátást nem igénylő betegre „enyhe” betegként, és a gyógyulás kritériuma ne az legyen, hogy az illető már negatív vírustesztet produkál, hanem vegyék figyelembe a beteg életminőségét is. Az adatok kellően alátámasztják ezt az igényt: egy, az otthonukban gyógyulókat is bevonó német vizsgálat szerint a betegek 78%-a még a negatív vírusteszt után 2-3 hónap elteltével is szívrendellenességekkel küzd, egy kórházban ápoltak körében végzett olasz tanulmány arról számol be, hogy a betegek 87%-a két hónap elteltével is tünetes, és egy brit vizsgálat is hasonló arányt állapított meg. Azaz a több mint 5 millió amerikai igazolt COVID-eset százezernyi hosszútávbeteget valószínűsít csak az USA-ban. A negatív teszteredménnyel bíró hosszútávbetegek átlagban ugyanazokban a tünetekben szenvednek, mint azok, akik pozitívak voltak, ami arra utal, hogy valóban covidosok, a negatív teszteredmény azonban kizárja őket a kutatásból és a kezelésből is, írja Yong.

Mint Purino elmondja, 1400 hosszútávbeteg részvételével végzett felmérése szerint a kétharmada azoknak, akiken antitest-tesztet végeztek, negatív eredményt kapott. A már említett Nichols például szintén negatív antitest-teszt-eredményt kapott azután, hogy már kétszer pozitív volt a PCR-tesztje. A negatív antitest-teszt-eredmény nem jelenti azt, hogy az illető nem COVID-beteg, nyomatékosítja Putrino, aki azt is hozzáteszi, hogy tapasztalatai szerint a betegek 10%-a esetében húzódik el a gyógyulás; sokak esetében a tünetek a vegetativ idegrendszer zavarára, a dysautonomiára emlékeztetnek (légző-, vérkeringési és emésztőszervi egyensúlyzavar). A krónikus betegek 90%-a erőkifejtés utáni rosszulléttel is küzd, olyannyira, hogy estükben még az enyhe fizikai vagy mentális erőkifejtés is súlyos fiziológiai összeomlást eredményez. Ilyenkor a rehabilitáció az idegrendszer gondosan megtervezett rekondicionálását jelenti lassú mozgásgyakorlatok révén, amivel a beteg hozzászokik a nagyobb pulzusszámhoz, és elkerülhető az összeomlás.

Az ME/CFS esetek nagy részét virális fertőzés váltja ki, az új betegséghullámok a történelem során járványok után érkeztek, írja Ed Yong, és hozzáteszi: a COVID következtében kialakuló krónikus kórképek között nem csak ME/CFS-eseteket vagy dysautonomiát találunk, hanem fibromyalgiára vagy mastocyta aktivációs szindrómára emlékeztető betegségeket is.

Sok hosszútávbeteg a 4-5. hónap környékén kezd jobban lenni, de addig csak nagyon kevesek jutnak segítséghez. Az USA-ban pl. csak 10–15 ME/CFS-szakértő orvos van, és a hónapokig munkaképtelen betegek szociális támogatása is megoldatlan. Márpedig, hangsúlyozza a tudományos szakíró: függetlenül attól, hogy mi a pontos diagnózis, a COVID-19 járvány majdnem bizonyosan rengeteg krónikusan rokkant hosszútávbeteget fog eredményezni.