A megélt tapasztalat segít másoknak a gyógyulásban
A tapasztalati szakértők segítsége jelentősen csökkenti a mentális beteg akut kórházi felvételének szükségességét - állapítja meg a témában végzett első randomizált, kontrollált, a The Lancetben megjelent vizsgálat.
Jelentős segítséget tudnak nyújtani és felépülési modellként szolgálhatnak sorstársaiknak a személyes tapasztalatban gyökerező tudásuk révén azok a személyek, akik maguk is éltek át mentális problémát, ez állhat annak hátterében, hogy a tapasztalati szakértők alkalmazása csökkenti a mentális betegek akut kezelési igényét, írják Sonia Johnson és munkatársai a The Lancetben megjelent tanulmányukban (Peer-supported self-management for people discharged from a mental health crisis team: a randomised controlled trial).
A több mint 400 fő részvételével végzett angliai vizsgálatban olyan betegek vettek részt, akiket akut mentális egészségügyi ellátást követően a közelmúltban bocsátottak otthonukba. Az eredmények szerint azok a betegek, akik hazabocsátásuk után tapasztalati szakértők támogatásában részesültek, a vizsgálat egy éve alatt kevesebbszer szorultak ismételt akut ellátásra, mint a kontrollcsoport tagjai, akik hazabocsátásukkor egy felépülést segítő munkafüzetet kaptak.
Mint a brit egészségügyi minisztérium finanszírozásában készült vizsgálat szerzői írják, Nagy-Britanniában az akut ellátást követően a mentális betegségben szenvedők több mint fele egy éven belül újra akut ellátásra szorul, azonban eddig nem rendelkeztünk kielégítő bizonyítékkal azzal kapcsolatban, hogy mi módon lehetne csökkenteni az újrafelvételek arányát. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban közegészségügyi programok részeként lehetőség van sorstárs segítők, azaz tapasztalati szakértők alkalmazására mentális egészségügyi ellátás keretében; Nagy-Britanniában most azt tervezik, hogy országos szinten elérhetővé teszik a tapasztalati szakértők által nyújtott szolgáltatást, ezért Sonia Johnson és munkatársai megvizsgálták, milyen annak hatékonysága.
A vizsgálatba hat angliai krízisközpont betegeit vonták be közvetlenül hazabocsátásukat követően. A résztvevők diagnózisai a következők voltak: szkizofrénia, affektív bipoláris zavar, pszichózis, depresszió, szorongás, poszttraumás stresszbetegség, továbbá személyiségzavar; a betegek a vizsgálat ideje alatt folytatták szokásos gyógykezelésüket. A résztvevőket két csoportba randomizálták, a kontrollcsoport tagjai (220 fő) felépülést segítő munkafüzetet kaptak hazabocsátásukkor, míg az aktív csoport tagjai (221 fő) megkapták a felépülést segítő munkafüzetet és tapasztalati szakértők is segítették őket. A munkafüzet személyes felépülési célok kijelölésével, a közösségben és a támogató hálózatban elfoglalt hely újraépítésével kapcsolatos, továbbá a relapszus korai jeleinek azonosítását, a relapszus elkerülését segítő, valamint a jóllét fenntartását támogató stratégiákat tervező fejezeteket tartalmazott. A tapasztalati szakértők által nyújtott segítség tíz egyórás találkozó keretében történt, tíz egymást követő héten; a felépült sorstárs meghallgatta a beteg problémáit és megosztotta vele a saját gyógyulása során jól működött megküzdési stratégiáit, segített életben tartani a reményt, hogy a felgyógyulás lehetséges. A tapasztalati szakértők megelőzően képzésben is részesültek: javították a másik emberre való odafigyelési képességüket, kulturális tudatosságukat, önismeretüket és megtanították őket az orvosi/egészségügyi titoktartás fontosságára, továbbá a felépülést segítő munkafüzetet használatára is.
A kutatók a résztvevők országos egészségügyi adatbázisban szereplő adatai alapján monitorozták, hogy szükségük volt-e a vizsgálat egy éve alatt akut ellátásra, és interjúkat is készítettek velük 4 és 18 hónapnál annak felmérésére, hogy hogyan élték meg a betegek a segítő közreműködését. Az egy év elteltével az intervenciós csoport 29%-a, míg a kontrollcsoport 38%-a esetében vált szükségessé akut ellátás. Az intervencióban való részvétel magas arányú volt: a csoport tagjainak 72%-a legalább 3 sorstárs segítői találkozón, míg egyharmaduk mind a tíz alkalmon részt vett; az intervenciós csoport 84%-a, a kontrollcsoport 88%-a olvasta el a felépülést segítő munkafüzetet, azonban szignifikánsan többen használták azt az írott tervek készítésére az intervenciós csoportban (58-64/ versus 28-44%).
A vizsgálat során 71 súlyos adverz esemény történt (29 az intervenciós csoportban, 42 a kontrollcsoportban, azonban egyik sem volt kapcsolatba hozható a vizsgálattal (55 akut felvétel, 11 öngyilkossági kísérlet, 1 gyilkossági kísérlet, 2 öngyilkosság, 2 ismeretlen körülmények között bekövetkező halál). Mint a kutatók kifejtik: a kontrollcsoport tagjai is nagy arányban használták a felépülést segítő munkafüzetet, és az országos átlagnál alacsonyabb volt körükben az akut felvétel iránti igény, ami azt mutatja, hogy a munkafüzet maga is hatékony, és a tapasztalati szakértők által nyújtott segítség valójában annál is nagyobb hatásfokú, mint amit a jelen vizsgálat kimutatott.
