A memantin lehetséges szerepe a stroke terápiájában
Az iszkémiás stroke állatmodelljén végzett vizsgálatok tanúsága szerint az agyi károsodást követő tartós memantin-kezelés segítheti a rehabilitációt. A szenzoros és motoros működések számottevő javulása hátterében nem neuroprotektív hatás áll.
Az Alzheimer-kór terápiájában elterjedten alkalmazott memantin a jövőben akár az agyi iszkémiás történések ellátásában is helyet kaphat. Noha ezen a téren egyelőre csak preklinikai vizsgálatok jelzik a szer kedvező hatását, a tartós memantin-kezeléssel egérkísérletben előidézhető látványos motoros és szenzoros javulás arra utal, hogy a stroke utáni akut szakot követően is lehetőség nyílhat a kimenetel számottevő befolyásolására.
Az ígéretes állatkísérleti eredményeket publikáló amerikai kutatók fototrombotikus eljárással idéztek elő iszkémiás stroke-ot modellező károsodást hím egerek agyában. Két órával a beavatkozást követően – azaz a környező neuronok védelmére alkalmas időtartam letelte után – megkezdték az állatok memantin-kezelését. A 30 mg/ttkg-os adagban alkalmazott memantin a humán terápiás szérumkoncentrációhoz hasonló vérszintet ért el az állatok szervezetében (~ 1 mikromol/l). A kontroll állatok hatóanyag nélküli szacharóz oldatot kaptak.
A motoros és a szenzoros teljesítményt 7 nappal a fototrombotikus agyi károsodás előidézése előtt, majd 7, 14, 21 és 28 nappal azt követően ellenőrizték. A motoros funkciót az úgynevezett hengerteszt, illetve rácsteszt segítségével vizsgálták. Az előbbi az átlátszó műanyag hengerbe helyezett állat mellső végtagi dominanciájáról és a lokomotoros aszimmetriáról tájékoztat. Az utóbbi a lejtős rácson sétáló állat lépéstévesztéseinek gyakorisága alapján jelzi a motoros koordináció minőségét. A szenzoros működésről a neuronok aktivitásfüggő optikai jelének mérésével (optical intrinsic signal imaging) nyertek információt oly módon, hogy a lábak páronkénti elektromos ingerlésekor keletkező agyi aktivitást mérték. A memantin-, illetve placebokezelést a 28. napi állapotfelmérésig megszakítás nélkül alkalmazták. A stroke utáni 7., illetve 28. napon ex vivo vizsgálták az agyszövetbeli változásokat.
A memantinnal kezelt állatok motoros teljesítménye már a fokális iszkémiás agyi károsodást követő 7. napon felülmúlta a kontrollokét, és a 28. napi állapotfelméréskor a két csoport közötti különbség már szignifikánsnak bizonyult (mindkét vizsgálómódszer esetében). A szenzoros működés terén a stroke utáni 7. napon még nem mutattak ki különbséget a kezelt és a kontroll állatok között, a 28. napi állapotfelméréskor azonban a memantinnal kezelt egerek mellső végtagi szenzoros működése már szignifikánsan jobbnak mutatkozott, mint a kontrolloké. Ugyanekkor az elhalt kéregállomány körül kisebb mértékű reaktív astrogliosist és nagyobb érsűrűséget detektáltak a kezelt állatok agyszövetében, mint a kontrolloknál. A kezelt csoportban az idegsejtek túlélését segítő agyi neurotrop faktor expressziója is meghaladta a kontroll egereknél mérhető értékeket. Mivel az elhalt agyterület nagysága nem különbözött a kezelt és a kontrollcsoportban, a kutatók csaknem biztosak abban, hogy a motoros és a szenzoros működések javulása ez utóbbi szöveti eltérésekben keresendő, és nem a memantin neuroprotektív hatására vezethető vissza.
A kutatók szerint az általuk tett kísérletes megfigyelések reményt adnak arra, hogy a jövőben kitágíthassuk azt a szűk időkeretet, ami a neuroprotektív kezelés révén rendelkezésünkre áll a stroke-ot szenvedett betegek állapotának javítására. Meglátásuk szerint a memantin olyan új rehabilitációs alternatívát kínál, amely hosszú távon is jól alkalmazható a klinikai gyakorlatban. Az NMDA-receptor antagonistájaként ható memantin jól tolerálható, így alkalmas jelölt arra, hogy az állatkísérletes tapasztalatokat a klinikai gyakorlatba is megkíséreljék átültetni.
