Az elhízás növeli az agytumor kockázatát

A rosszindulatú agydaganatok oka az esetek többségében ismeretlen. Az American Academy of Neurology (AAN) álláspontja szerint az agyat ért korábbi sugárexpozíció „a legvalószínűbb kockázati tényező primer agytumorok kialakulására”. A több mint 120 féle különböző daganattípus eredete azonban jobbára továbbra sem tisztázott.

A Regensburgi Egyetemen Gundula Behrens által vezetett, most nyilvánosságra hozott vizsgálat most az agytumorok két leggyakoribb felnőttkori formájára, a meningeómára és a gliómára összpontosított. A gliómák körülbelül az összes agytumoros eset 33 százalékát teszi ki. A gliómákat intrinszik agytumoroknak is nevezik, mivel az agyállományon belül helyezkednek el, és sejtjeik gyakran keverednek az ép agyszövettel.

A meningeómák aránya 30 százalék körül van az agydaganatok között. Ezek a tumortípusok az esetek 85 százalékában benignusak, lassan növekszenek, veszélyük azonban abban rejlik, hogy növekedve megzavarhatják az agy normális működését. Az esetek kisebb hányadában a daganatok malignusak lehetnek, gyorsabban növekszenek, és áttétet adhatnak az agyba és a tüdőbe. A meningeóma előfordulási aránya 5−8/100 000, 5 éves túlélési aránya 63 százalék. Az Egyesült Államokban 550 ezerre tehető a malignus agytumorban szenvedő betegek száma.

Behrens 18 vizsgálat metaanalízisét végezte el, melyben a testtömegindex (BMI), a fizikai aktivitás és az agytumorok előfordulása közötti összefüggéseket elemezte 2982 meningeóma és 3057 glióma eset kapcsán. Azt találta, hogy a túlsúlyos emberek körében (BMI: 25−29,9) 21 százalékkal nagyobb eséllyel alakul ki meningeóma, elhízott személyeknél (BMI ≥30) pedig a kockázat 54 százalékkal emelkedik, szemben a normális testsúlyúakkal (BMI <24,9). Ezen túlmenően úgy tűnik, hogy a magas szintű fizikai aktivitás némi korrelációt mutat a meningeóma csökkent kockázatával: a fizikailag legaktívabb alcsoportban a meningeóma kockázata 27 százalékkal kisebb, mint a legkevésbé aktív csoportban. Behrens szerint e megállapítás jelentőségét az adja, hogy eddig igen keveset tudtunk a meningeóma kockázati tényezőiről, és ezek többsége is olyan volt, melyre az adott személynek semmilyen ráhatása nincs.

„Az obezitás nagy prevalenciájának, illetve e tumor kedvezőtlen prognózisának ismeretében e megfigyelés nagy jelentőséggel bírhat a meningeóma kockázatát csökkentő stratégiák kidolgozásakor” – mondja. Ugyanakkor nem találtak összefüggést a túlsúlyosság és a glióma előfordulása között, mely daganattípus körülbelül ugyanolyan arányban fordul elő, mint a meningeóma, a prognózisa azonban rosszabb.

Behrens utal arra, hogy többféle biológiai folyamat lehetősége is felmerül a túlsúly és a meningeóma fokozott kockázata közötti kapcsolat hátterében. Például túlsúlyosság esetén nagyobb mennyiségben termelődik ösztrogén, mely igazoltan elősegíti a meningeóma növekedését. Túlsúlyos személyeknél magasabb az inzulinszint is, mely ugyancsak serkentőleg hathat a meningeóma növekedésére. A vizsgálat vezetője rámutat, hogy bár az elemzés a testsúly és a fizikai inaktivitás korrelációját jelezte a meningeóma előfordulásával, ez azonban nem feltétlenül ok-okozati kapcsolat. Előfordulhat, hogy a meningeómában szenvedő betegek kevesebbet mozognak már az előtt, hogy betegségükre fény derül.

Behrens mostani eredményei megerősítik annak a 2008-ban nyilvánosságra hozott tanulmánynak a megállapításait, amely a British Journal of Cancer hasábjain azzal a következtetéssel zárult, hogy „a glióma vagy meningeóma incidenciája a BMI és a testsúly növekedésével párhuzamosan emelkedik”.