Többször diagnosztizálnak depressziót, mint kéne

A vizsgálatban azt elemezték, hogy az orvos szerint depresszióval diagnosztizált betegek valóban kielégítik-e a DSM-IV major depresszióra vonatkozó kritériumait. Az eredmények azt jelezték, hogy a depresszió klinikai diagnózisával rendelkező 5639 résztvevő csupán 38,4 százaléka felelt meg ezeknek a kritériumoknak. Ennél is aggasztóbb, hogy a résztvevők többségének orvosa antidepresszívumot írt fel, függetlenül attól, hogy az adatok valóban major depressziós epizódok fennállását igazolták-e.

„Mostani megállapításaink megerősíteni látszik a pszichiátriai gyógyszerek rendelésének és szedésének növekvő trendjét, melyek közül is kiemelkednek az antidepresszívumok” –kommentálta az eredményeket a Psychoterapy and Psychosomatics című lapban megjelent közlemény szerzője, dr. Ramin Mojtabai, a baltimore-i Johns Hopkins Bloomberg School of Public Health pszichiátere.

Az elemzés alapját a 2009-ben és 2010-ben lefolytatott National Survey of Drug Use and Health (NSDUH) résztvevőinek adatai képezték, akiknél számítógépes módszerekkel is kiegészített személyes interjúk történtek annak meghatározására, hogy az adott eset kielégítette-e a DSM-IV major depressziós epizódokra vonatkozó kritériumait. A diagnózis kimondásához az volt szükséges, hogy 9 előre meghatározott tünet közül legalább 5 fennálljon az adott betegnél. A depresszió diagnosztikai kritériumain kívül a résztvevőknek számot kellett adni arról is, hogy részesültek-e a megelőző 12 hónapban kórházi vagy ambuláns kezelésben, illetve szednek-e gyógyszereket. Ezen kívül gyűjtötték a demográfiai adatokat is (iskolázottság, általános egészségi állapot, foglalkoztatottság).

Az eredmények arra utalnak, hogy a 35 és 49 év közöttiek, illetve a 65 évesnél idősebbek kisebb arányban feleltek meg a 12 hónapos periódusban a major depressziós epizódokra vonatkozó kritériumoknak, mint a 18−25 év közötti korosztály. „Nagyobb volt a kritériumokat kielégítő esetek aránya akkor, ha az illető munkanélküli volt, elvált vagy partnerétől külön élt, magasabb iskolai végzettséggel rendelkezett, illetve rosszabb volt a saját maga által megítélt egészségi állapota” – írja dr. Mojtabai, aki azt is hozzáteszi, hogy a vizsgálatban tapasztalt álpozitív arány megfelel a korábbi vizsgálatok adatainak. Az álpozitív esetek gyakori előfordulása többféle okra vezethető vissza, többek között arra, hogy nem egy speciális pszichiátriai centrum betegei körében gyűjtötték az adatokat, így a depresszió incidenciája összességében kicsi volt, ezen felül a bevont orvosok kevés ismerettel rendelkeztek a diagnosztikai kritériumokról, és nem volt egyetértés a küszöbértéket el nem érő szindrómák megítélését tekintve sem.

A szerző emellett nem hallgatja el a vizsgálat gyengéit sem, melyek közül az egyik legfontosabb, hogy a klinikusok által diagnosztizált depresszió valódi prevalenciája valószínűleg jóval meghaladja a vizsgálat szerzői által becsült szintet, mivel az orvosok jelentős része nem osztja meg diagnosztikai benyomásait, meglátásait betegeivel. Fontos korlátozó tényező lehet az is, hogy a strukturált interjúk és a klinikus által felállított diagnózisok szenzitivitása nem kielégítő, illetve a NSDUH vizsgálatban nem adták meg pontosan a betegtoborzást végző orvosok pontos szakképesítését. A vizsgálat gyengéjeként értékelhető az is, hogy a depresszióval diagnosztizált betegek bizonyos hányada valójában nem depresszióban, hanem más pszichiátriai kórállapotban szenvedett, amelyben az antidepresszív gyógyszeres kezelés javulást eredményezhetett. Végül a depressziós felnőttek némelyikénél hosszú távú kezelés szükséges annak megelőzésére, hogy a remissziót követően visszaesés következzen be.

A szerző szerint olyan diagnosztikai szemléletre van szükség, mely „segít abban, hogy a klinikus ne adja pszichiátriai diagnózis címkéjét olyan eseteknek, amikor valójában küszöbhatár alatti tünetek vagy enyhe kórállapotok állnak fenn”.