Átfogó orvosi jólléti programra lenne szükség

Egyre több figyelem övezi a fejlett országokban az orvosok közötti depresszió, kiégés és öngyilkosság magas prevalenciáját. Egyesült államokbeli adatok szerint az orvosok körében magasabb az öngyilkosság aránya, mint az átlagpopulációban, és az orvosok öngyilkossága hátterében egyre gyakrabban áll a munkájukkal összefüggő stressz, valamint a nem megfelelő kezelés. Az idézett vizsgálat megállapítása szerint az ismert mentális betegség vagy az öngyilkossághoz hozzájáruló munkahelyi probléma esetén szignifikánsan nagyobb az esélye, hogy az illető orvosi munkakörben dolgozik (OR: 1,34 és 3,12), míg közeli hozzátartozó halála és közelmúltbeli krízis után az orvosok sokkal kisebb eséllyel lesznek öngyilkosok, mint az egyéb foglalkozást űzők, továbbá az orvos-öngyilkosok idősebbek és nagyobb eséllyel házasok. Ez utóbbi azért is érdekes, mert a házasság egyébként öngyilkosság elleni védőfaktor: a nem-orvos lakosság esetén az egyedülállók körében kétszer nagyobb az öngyilkosság aránya. Az, hogy a munkahelyi probléma az orvosok körében az átlaglakossághoz képest sokkal nagyobb eséllyel vezet öngyilkossághoz, arra utal, hogy az orvosok nehezen küzdenek meg az orvosi identitásukat fenyegető problémákkal, és személyes identitásuk gyakran professzionális szerepükre épül.

A depresszió aránya egyébként már a rezidensek körében is magasabb, akik elmondják: nem keresnek orvosi segítséget problémáikra, mert félnek attól, hogy kezelőjük megítélné őket vagy nem tartaná magát az orvosi titoktartáshoz. Problémájuk feltárásától karrierjüket féltik, és arra is panaszkodnak, hogy nincs a terápiára idejük, pénzük, illetve úgy gondolják, hogy birtokában vannak saját problémájuk megoldásához szükséges tudásnak, mindezek azt eredményezik, hogy a szűrővizsgálaton depressziósnak bizonyuló rezidensek mindössze 22,7%-a részesült terápiában (a rezidensek 42,5%-a bizonyult depressziósnak).

Mint Matthew L. Goldman és munkatársai írják az Amerikai Orvosszövetség lapjában (Potential Risks and Benefits of Mental Health Screening of Physicians; JAMA), az egészségügyi intézmények napjainkban – már csak a növekvő munkaerőhiány miatt is – egyre nagyobb figyelmet fektetnek dolgozóik egészségvédelmére, ennek kapcsán pedig felmerül az a kérdés is, hogy felelősek-e az egészségügyi intézmények azért, hogy rendszeresen felmérjék a náluk dolgozó orvosok mentális egészségügyi állapotát. A pszichiáter szerzők az orvosok mentális szűrésének előnyeit és kockázatait elemző írásukban hozzáteszik: egyelőre mindössze egyetlen olyan titkosított webes platformot ismer a szakirodalom, ami az orvostanhallgatók és orvosok öngyilkossági veszélyének szűrésére alkalmas, mindazonáltal az orvosok képzéséért felelős amerikai akkreditációs bizottság 2017-ben megújított irányelve szerint a képzőhelyeknek biztosítaniuk kell a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy az orvostanhallgatók és orvosok saját maguk által elvégezhető, mentális egészséggel kapcsolatos szűrővizsgálatokban vehessenek részt.

A JAMA cikke a szűrés előnyeit ismertetve kifejti: a mentális egészség rendszeres felmérése összhangban állna azzal az alapelvvel, miszerint a korai felismerés lehetővé teszi, hogy a veszélyeztetettek bizonyítékokon alapuló terápiában részesülhessenek. A szűrés az oktatásra is alkalmat adhatna, aminek révén csökkenhetne a segítségre szoruló orvosokkal kapcsolatos stigma is. Az öngyilkossági késztetés, a depresszió, az alkoholfogyasztással kapcsolatos rendellenességek és az egyéb mentális zavarok szűrésével kapcsolatban az átlaglakosság esetében rendelkezünk validált eszközökkel, sőt van egy olyan 7 alegységből álló, az orvosok jóllétét számszerűsítő index is (7-item Physician Well-Being Index), ami méri a mentális életminőséget, a kifáradást, az öngyilkossági késztetést, és alkalmas arra is, hogy azonosítsa azokat az orvosokat, akik esetében a distressz mértéke hátrányosan befolyásolhatja a munkájukat.

Az orvosok mentális szűrésének kockázatai közül a legelső a nem megfelelő titoktartás, aminek kivédésére még alig építettek ki megfelelő mechanizmusokat; az intézmények számára nehézségbe ütközik a megfelelő online szűrőeszközök azonosítása, a személyes találkozás biztosítása, az orvosi feljegyzések titkosítása is. A következő kockázat a megfelelő terápiához való hozzáférés szűkössége: bár egy szűrővizsgálatnak csak akkor van értelme, ha a pozitív eredményt megfelelő kezelés követi, a felmérések szerint nemcsak az átlaglakosság tagjai jutnak nehezen a megfizethető mentális egészségügyi szolgáltatáshoz, de az orvosok is. A kockázatok között szerepel továbbá, hogy bár a szűrés történhet anonim módon, a diagnosztizált mentális rendellenességek prevalenciája felveti az intézményvezetők felelősségét. További kockázat, mint az egyéb szűrővizsgálatok esetében is, az álpozitív eredmények lehetősége. Így pl. a depressziót mérő kérdőívek álpozitív eredményt adhatnak a többműszakos munka alvásciklust felborító hatása miatt, és a munkahelyi terhelés miatti kiégés, valamint egy depresszív epizód tünetei is könnyen összekeverhetők.

A szerzők a kockázatok enyhítésére alkalmas stratégiák között megemlítik, hogy az Egyesült Államokban létezik olyan interaktív szűrő-szoftver, amire az intézmények fizethetnek elő, és ami web-alapú, anonim és titkosított szűrésre ad lehetőséget (ez a már említett, öngyilkossági veszélyt szűrő platform), és amire előfizetve egy tanácsadó segítségét is igénybe lehet venni, aki segíti a kiszűrteket a kezeléshez való hozzájutásban. További lehetőség a szűrés éves munkahelyi alkalmassági vizsgálatba illesztése, illetve a körzeti orvosok hatáskörébe utalása. A leghatékonyabb mindazonáltal egy átfogó orvosi jólléti program kifejlesztése lenne, ami növelné a mentális egészségügyi szolgáltatások elérhetőségét, igénybevételét, valamint az orvosok elégedettségét, és ezáltal javítaná a betegkimeneteket is.