Rituximab antifoszfolipid szindrómában

A rituximabot leginkább limfómákban és arthritiszekben alkalmazzák, újabb vizsgálatok tanúsága szerint antifoszfolipid antitestekhez köthető szövődmények kivédésére is alkalmas. Antifoszfolipid antitestek számos autoimmun betegségben megjelennek, súlyos esetekben artériás és vénás trombózist, szív- és veseszövődményeket okoznak. A kórállapot standard kezelése az antikoagulálás, azonban ez sajnos nem minden betegnél nyújt hatékony védelmet. Az alábbiakban ismertetett, 2012-ben megjelent amerikai kutatás adatai szerint az antitesttel sikeresen lehet az antifoszfolidip szindróma egyes formáit kezelni.

Évek óta ismert, hogy az antifoszfolipid antitestek jelenlétében lokális gyulladás alakul ki, illetve vérrögök képződnek. Ennek sok beteg semmilyen jelét nem észleli. Másoknál viszont egy színes, heterogén tünetegyüttes, antifoszfolipid szindróma alakul ki. Klasszikus esetben ennek leggyakoribb jelei az artériás – és vénás trombózisok és a vetélések. Atípusos esetekben a szindróma trombocitopéniával, szívbillentyű betegséggel, nefropátiával vagy éppen kognitív diszfunkcióval (pl.: memóriazavar) társul.

Korábbi kutatási eredmények szerint a tünetekért felelős antitesteket B-limfociták termelik. Egereken végzett kísérletek szerint a B-sejtek eliminálása a szindróma gyógyulásához vezet. Ennek alapján vélték úgy, hogy a betegeknek reagálniuk kell rituximabra: az antitesteket kibocsájtó B-sejtek eltávolítása a tünetek javulását eredményezné.

Fentieket alapul véve indult Amerikában egy vizsgálat, melybe összesen 19 beteget vontak be. Mindannyiuknál antifoszfolipid antitesteket lehetett kimutatni. A betegek változatos tünetekkel bírtak, a trombocitopéniától a fekélyes bőrelváltozásokig. A fázis II-es pilot vizsgálatban 2 alkalommal adtak 1g rituximabot 2 hét különbséggel. A betegség lefolyását az antitesttiter alapján követték, ezt a vizsgálat kezdetétől havonta ellenőrizték fél éven keresztül.

Az első kedvező eredmények 24 hét elteltével jelentkeztek. 5 betegnél javult a memóriazavar, 3-nál szinte teljes, 1-nél részleges javulás mutatkozott, 1 beteg pedig nem reagált. A 4 trombocitopéniás beteg közül 3-nak teljesen normalizálódott a vérlemezkeszintje, egynek pedig javult. Az 5 bőrtünetes (fekélyes) beteg közül 3 teljesen meggyógyult, 1-nél pedig részleges sikert lehetett elkönyvelni (1 beteg bőre nem változott). A 2 nefropátiás betegnél a vesefunkció kismértékben javult. A 3 szívbeteg nem mutatott javulást. Érdekes módon a betegek antifoszfolipid antitestjeinek titere nem változott a kezelés alatt.

A vizsgálat tanúsága szerint tehát érdemes megpróbálni a rituximabot, ha az antifoszfolipid szindróma atípusos és/vagy nem reagál az antikoagulálásra. (Az atípusos esetekben egyébként is ritkán van hatása a klasszikus vérhígításnak. Tapasztalatok szerint, ha a vese-vagy szívbetegség ill. a trombocitopénia már fennáll, az antikoagulálás rendszerint hatástalan.)

A vizsgálat volt az első, melyben a rituximabot antifoszfolipid szindrómában próbálták alkalmazni. Eredményei biztatóak, azt sugallják, hogy a fenti körülmények között érdemes azt kipróbálni. Ugyanakkor számos kérdés maradt megválaszolatlanul, pl.: „miért nem csökken az antitesttiter, ha a rituximab annak termelődését gátolja?” A válaszokra, a folyamat megértésére és a konkrét ajánlás kidolgozására azonban még sokat kell várni, mivel nincs kellő esetszám és tapasztalat.  

Forrás: Science Daily