Kiváltható-e az antibiotikum alsó húgyúti infekciókban?

Az antimikrobiális kezelés elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor az antibiotikumok ellen rezisztens baktériumtörzsek minimalizálása a célunk. Ezt az antibiotikumok alkalmazásának optimalizálásával/csökkentésével érhetjük el. Fontos, hogy a vírusos infekciók esetén ne adjunk antibiotikumot, a szűk spektrumú antibiotikumokat igen célzottan alkalmazzuk, minimalizáljuk az antibiotikumkúra hosszát és az alacsony kockázattal járó bakteriális infekciók esetén lehetőleg késleltessük az antibiotikumok bevetését. A felnőttek egyik leggyakoribb bakteriális fertőzése a húgyúti infekció, amely jelentősen több nőt érint, mint férfit. Az antibiotikumok 10-20%-át alsó húgyúti fertőzésekre írják fel, ennél nagyobb arányú antibiotikus kezelés csupán a felső légúti megbetegedések kapcsán történik. Ahhoz, hogy a fölöslegesen felírt (és ezzel a rezisztens baktériumtörzsek számát növelő) antibiotikumok arányát csökkentsük, a kezelés hasznát össze kell vetnünk az általa okozott egyéni és populációs szintű kedvezőtlen hatásokkal.

A húgyúti infekciók során kezdetben a gyulladásos faktorok szintje emelkedik meg, mely fázisban non-szteroid gyulladásgátlók alkalmazásával (non-steroidal anti-inflammatory drugs/NSAIDs) a tünetek jelentősen csökkenthetők. Jelen publikáció svájci szerzői eredményeiket ismertetik, melyben diclofenac és norfloxacin adásának klinikai hatásait hasonlították össze komplikációmentes húgyúti infekcióban szenvedő nők körében. A randomizált, kontrollált, vakon végzett tanulmányban svájci háziorvosi praxisokban megjelenő húgyúti infekcióban szenvedő nőbetegek kezelésének hatásait elemezték. A vizsgálatban 18 és 70 év közötti páciensek vettek részt, akik akut, alsó húgyúti infekcióra gyanús tünettel/tünetekkel keresték fel háziorvosukat. A tanulmányban nem vehettek részt várandós nők, illetve a húgyutak funkcionális abnormalitását okozó társbetegségekkel rendelkező páciensek sem. A páciensek felső húgyúti infekció gyanúja esetén is kizárásra kerültek, ahogyan az alkalmazott gyógyszerekkel szembeni túlérzékenység, vagy az anamnézisben szereplő asztma is kizáró kritérium volt. A besorolt betegek egyenlő arányban részesültek diclofenac, vagy norfloxacin kezelésben; a randomizációt számítógép végezte. A diclofenac kezelésben részt vevő nők 3 napon át napi 2x75 mg diclofenac retardot (Olfen-75 duo release; Mepha Pharma, Basel, Svájc) kaptak, míg a másik betegcsoport napi 2x400 mg norfloxacin (Norfloxacin-Teva; Teva Pharma, Tel Aviv, Izrael, vagy Norflocin-Mepha; Lactab, Mepha Pharma, Basel, Svájc) kezelésben részesült, szintén 3 napon keresztül. Amennyiben a nők tünetei a kezelés 3. napja után sem mérséklődtek, 3 g-os fosfomycin (Monuril; Zambon, Cadempino, Svájc) terápiát kaptak. A vizsgálat elsődleges végpontjaként a kezelés 3. napjáig bekövetkező, klinikai tünetekben bekövetkező javulást határozták meg. Az egyéni jelentésen alapuló kérdőíveket Clayson és Little munkacsoportjai által összeállított kérdőívek alapján állították össze. A betegek állapotát a kezelőorvos és egy független személy értékelte ki a kezelés 10. és 30. napján, ők határozták meg a súlyos mellékhatásokat, a nem súlyos kedvezőtlen hatásokat és egyéb tényezőket (a kezelőorvos soron kívüli felkeresése, stb.). Statisztikai elemzésük alapján a diclofenac kezelésben részesülő nők mintegy 54%-ánál (72/133) és a norfloxacin kezelésben részesülő páciensek 80%-ánál (96/120) mutatkozott a klinikai tünetek javulása a kezelés 3. napja után (kockázatkülönbség: 27%; 95%-os konfidencia intervallum (CI): 15 és 38% között; P_{noninferioritás}=0,98, P_{szuperioritás}<0,001). A tünetek megszűnéséig a diclofenacot szedő betegcsoportnál 4 nap telt el, míg a norfloxacin kezelés mellett csupán kettő. Az NSAID-ot szedő betegcsoport 62%-a (82 beteg), míg az antibiotikum kezelésben részesülők 98%-a (118 beteg) alkalmazott a három nap eltelte után is antibiotikumot (legkésőbb a kezelés 30. napjáig). A kockázatkülönbség ebben az esetben 37% volt (95%-os CI: 28 és 46% között; P_{szuperioritás}<0,001). Ugyanakkor norfloxacin szedése mellett klinikailag igazolt pyelonephritis egy esetben sem alakult ki.

A vizsgálat eredményei arra mutatnak rá, hogy az alsó húgyúti infekciók tüneti kezelése sikerességében elmarad az antibiotikum kúrához képest; a klinikai tünetek átlagosan két nappal meghosszabbodnak és klinikailag diagnosztizált pyelonephritis is gyakrabban alakul ki ezekben az esetekben. A szerzők szerint az antibiotikumos kezelés ugyan nem elhagyható, a rezisztens baktériumtörzsek kialakulása ellen érdemes a szelektív, célzott antibiotikum kezelés és a tüneti kezelés kombinációjának mérlegelése, mely további, jövőbeli tanulmányokhoz szolgálhat alapul.

Forrás: BMJ