Hosszú távú oxigénterápia COPD-ben

A New England Journal of Medicine című lapban közzétett vizsgálatba 738 olyan COPD-beteget vontak be az Egyesült Államok 42 klinikai központjából, akiknek véroxigénszintje közepes mértékben csökkent. A vizsgálat 2009-ben indult és 2015-ben zárult le. A kiegészítő oxigénadásban részesülő betegek csoportjában nem találtak szignifikáns különbségeket a kórházi felvételek arányát, a diagnózis és az elhalálozás között eltelt időt, a terhelési kapacitást és az életminőséget illetően azon betegekhez képest, akiknél nem történt oxigénpótlás.

A szerzők tudomása szerint eddig ez a legnagyobb vizsgálat ebben a tárgyban. Az eredmények azt jelzik, hogy közepesen csökkent oxigénszintek mellett nem aknázhatók ki a hosszú távú oxigénterápia előnyei, mint erősen csökkent oxigénszintet mutató COPD-betegeknél.

„Súlyos oxigénhiányban szenvedő COPD-betegek esetében egyértelműek a hosszú távú oxigénpótlás előnyei – magyarázza dr. Robert Wise, a John Hopkins Egyetem tüdőgyógyászati és intenzív osztályának belgyógyász professzora, a közlemény levelező szerzője. − Eddig azonban még senki nem vizsgálta, hogy kevésbé súlyos oxigénhiány eseteiben milyen előnyökkel jár ez a kezelés – ha vannak egyáltalán ilyen előnyök.”

A vizsgálatban közepes fokú oxigénhiányként definiálták, ha a vér oxigénszaturációja nyugalomban 89−93 százalék volt, 6 perces járási tesztet követően pedig nem érte el a 90 százalékot. Általában a 94 és 99 százalék közötti oxigénszaturációt tekintik normálisnak. A vér oxigénszaturációját a keringésben lévő hemoglobin koncentrációja alapján mérik, COPD-ben csökkent értékek jellemzők.

Az oxigénpótlás terápiás hasznának felméréséhez a szerzők a COPD-betegek két csoportját vizsgálták: az egyik csoport tagjainál már nyugalomban is közepes fokú oxigénhiány állt fenn, míg a másik csoportban csak terhelést követően lépett fel közepesen súlyos oxigéndeficit. Az első csoportot 133 beteg, a második csoportot 319 beteg alkotta, míg 268 esetben a közepesen súlyos oxigénhiány nyugalomban és terhelés kapcsán egyaránt fennállt.

Mindkét csoport tagjait véletlen besorolás alapján kiegészítő oxigénpótlásban részesülő és ilyen kezelésben nem részesülő csoportba osztották. Mindkét csoport tagjait évente kontrollálták a klinikán, melynek során meghatározták az oxigénszinteket nyugalomban és terhelés kapcsán egyaránt, ezen túlmenően felmérték az oxigénhasználat mértékét, a légzési tünetek súlyosságát és az életminőséget is. Minden résztvevőnél 2 évente telefoninterjúra is sor került, ezen kívül a betegeknek 4 és 16 hónap múltán kérdőívet postáztak, melyben a tünetekre és az igénybe vett egészségügyi ellátásokra kérdeztek rá.

A közepesen súlyos oxigénhiánnyal élő összesen 838 beteg közül 368-an részesültek oxigénpótlásban, míg 370-en nem. Az elsődleges végpontok (halálozásig eltelt idő, illetve első kórházi felvételig eltelt idő) tekintetében nem mutatkozott lényegi különbség a két csoport között. Az oxigénpótlásban nem részesült csoportban az évenként halálozási arány 5,7 százaléknak adódott, szemben az oxigénpótlásban részesülő csoportban regisztrált 5,2 százalékos aránnyal. A halálozás vagy a kórházi felvétel kockázata összességében nem különbözött a két csoportban.

A szerzők nem észleltek szignifikáns különbségeket a két csoport között a hospitalizációs arányban, a COPD-exacerbációk előfordulásában, a beteg által megélt életminőségben, a tüdőfunkciókban, illetve a járási távolságban sem. A fenti összefüggés az eredményeket potenciálisan befolyásoló tényezők (pl. oxigénhasználat órákban kifejezett teljes időtartama, nem, etnikai hovatartozás, dohányzási szokások) figyelembe vételét követően sem veszített érvényességéből.

„Akármilyen szempontból nézzük is, nincs nyilvánvaló különbség attól függően, hogy a közepes fokú oxigénhiányban szenvedő beteg részesül-e hosszú távú oxigénpótlásban vagy sem” – foglalja össze az eredményeket dr. Wise, aki ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy nem lenne jó, ha a fenti eredményeket bárki is úgy értelmezné, hogy le kell állítani a COPD-betegek oxigénterápiáját, hiszen a betegek egy része arról számol be, hogy több vagy hatékonyabb fizikai aktivitásra képes oxigénhasználat mellett. Minden beteggel egyénileg kell megvitatni specifikus igényeit, ám az adatok nagyon világosan azt mutatják, hogy közepesen csökkent oxigénszintet mutató COPD-betegek számára az oxigénpótlás sem az életet nem hosszabbítja meg, sem pedig a kórházi felvételek számát nem csökkenti.

Az egyesült államokbeli adatok szerint a Medicare által 2009 és 2011 között a COPD-betegek oxigénkezelésével kapcsolatos költségként évente több mint 2 milliárd dollárt fizetett ki. Az oxigénpótló terápiához ráadásul költséges és terjedelmes oxigénpalackok szükségesek, melyek néha nem kívánt eseményekhez, például tűzesetekhez és robbanásokhoz vezethetnek.

A COPD Foundation adatai szerint az Egyesült Államokban körülbelül 24 millió beteg él COPD-vel, és ez a harmadik leggyakoribb halálok.