Dr. Vadász Imre cikkei

A korábbi pesszimista állásponttal szemben – amely a COPD-re jellemző légúti áramláskorlátozottságot befolyásolhatatlannak tartotta – az elmúlt évtizedben számos klinikai vizsgálat igazolta a gyógyszeres kezelés hatásosságát, a betegek életminőségének javulását.

A 2008. év orvosi publikációiban gyakran megjelenő új kifejezés volt a „nagy hármas”. A fejlett ipari országokban talán a legjelentősebb népegészségügyi kihívást jelentő három betegséget, a COPD-t, a tüdőrákot és a szív-ér rendszeri betegségeket kapcsolták össze ezzel a megnevezéssel – és a dohányzásban találták meg a közös etiológiai tényezőt. Az is közös vonása ennek a három pusztító kórképnek, hogy meggyógyításukra jelenleg nincsenek eszközeink. A témában megjelent közleményekben olyan újszerű gondolkodásmódról, a közös patomechanizmus felderítése irányába tett erőfeszítésről olvashatunk, amely megkísérli magasabb szinten integrálni ismereteinket. Az új terápiás megközelítés mellett egyre nagyobb szerephez jut a prevenció – a dohányzás társadalmi szintű eliminálása.

Proc Am Thorac Soc 2008;5:800–805.

A különbözô terápiás ajánlások enyhe perzisztáló asthma kezelésére inhalációs kortikoszteroid rendszeres adagolását javasolják. Az alábbiakban ismertetendő prospektív, multicentrikus, kettôs vak, placebokontrollos,
véletlen besorolásos vizsgálatban a tünetfokozódás esetén közös eszközben alkalmazott beclometason–salbutamol kombináció terápiás hatását hasonlították
össze a rendszeresen alkalmazott beclometasonéval,
illetve a szükség esetén alkalmazott salbutamoléval. Az eredmények felvetik annak lehetôségét, hogy enyhe perzisztáló asthmában nincs szükség inhalált kortikoszteroid rendszeres alkalmazására, mert az asthma-kontroll elérhetô inhalált kortikoszteroid és rövid hatástartamú béta2-agonista készítmény szükség szerinti alkalmazásával is.

A légzési betegségek terápiájának egyik nagy adóssága a COPD-re jellemző progresszív funkcióvesztés mérséklése, ezáltal a betegek aktív életszakaszának prolongálása és a légzési elégtelenség megelőzése. A terápiás lehetőségek impresszionáló bővülése ellenére ezen a téren elmaradtak az eredmények. Ebben a helyzetben jelent meg a terápiás palettán egy ígéretes új készítmény, a tiotropium. Az első közlemények a légzésfunkciós értékek javulása mellett a betegek életminőségének kedvező alakulásáról, a panaszok mérséklődéséről, a teljesítőképesség fokozódásáról, az exacerbációk ritkulásáról számoltak be, s a vizsgálatok kedvező eredményeit a klinikai gyakorlat is igazolta. A tiotropium egyik nagy előnye a napi egyszeri adagolás lehetősége, ami megkönnyíti a terápia követését.Most hozták nyilvánosságra annak a hosszú távú vizsgálatnak az eredményét, amelyben arra a kérdésre kerestek választ, hogy alkalmas-e a tiotropium a COPD progressziójának lassítására (UPLIFT). Bár ez a várakozás nem igazolódott, a vizsgálatnak számos fontos, a gyakorlatban is hasznosítható tanulsága van.

Az inhalációs gyógyszeralkalmazás új technológiája lehetővé teszi, hogy a belégzett gyógyszer hosszabb ideig fejtse ki hatását, és elérjen a perifériás légutakba is (hidrofluoroalkán hajtógázas adagolószelepes aeroszol spray,Modulite® technológia). Az itt ismertetendő vizsgálatokban az ilyen módon alkalmazott beclomethason/formoterol kombináció hatását hasonlították össze mérsékelten súlyos és súlyos perzisztáló asthmában a hagyományos technikával adagolt budesonid/ formoterol, illetve fluticason/salmeterol kombinációéval. Mindkét vizsgálatban arra a kérdésre keresték a választ, hogy az új készítmény vagy alkalmazási mód nem rosszabb- e a hatásosnak bizonyult korábbinál. Az egyenértékűséget az elsődleges végpont – a reggeli kilégzési csúcsáramlás alakulása – mellett a többi vizsgált légzésfunkciós paraméter, a klinikai tünetek alakulása, a salbutamol használata és az exacerbációk előfordulása is bizonyította. A szignifikáns és klinikailag releváns javulás arra mutat, hogy korábban nem megfelelően kontrollált esetekben reális lehetőség van a betegek zavartalan életvitelének megvalósítására.

Közvetlen összehasonlítás hiányában a nebivolol hatásosságát és tolerálhatóságát egyéb béta-adrenoreceptor-antagonistákkal végzett vizsgálatok elkülönített alcsoportjainak adataival lehet összehasonlítani. Az értágító hatású harmadik generációs béta-adrenoreceptor-antagonistákat az idős betegek jobban tolerálják. E gyógyszerek közül a morbiditási és mortalitási kockázat szempontjából csak a carvedilol és a nebivolol kínál előnyöket, de idős betegek körében csak a nebivolol kedvező hatását igazolta prospektív vizsgálat.

Drugs Aging 2006;23:93–99

Az ismert brit kardiológiai szaktekintély összefoglaló közleménye imponáló irodalmi apparátusra támaszkodva tekinti át a harmadik generációs, szelektív béta1-adrenerg antagonista hatású nebivolollal végzett és a közelmúltban publikált klinikai vizsgálatok tapasztalatait. Ezekben a vizsgálatokban a nebivolol nemcsak egyenrangú antihipertenzív szernek bizonyult más béta-blokkolókkal és egyéb vérnyomáscsökkentő szerekkel, hanem az endothel-funkcióra gyakorolt egyedülálló, kedvező hemodinamikai változásokat generáló hatásával a kardiovaszkuláris morbiditást és mortalitást is szignifikánsan csökkentette, különösen az idős betegek esetében. Gyakorlati szempontból figyelemreméltó a nebivolol jó tolerálhatósága. Indokoltnak látszik, hogy a hypertonia kezelésében az utóbbi időben háttérbe szorult klasszikus béta-blokkolók megüresedett helyét a nebivolol foglalja el.

  A hypertoniával rendszerint endothelialis diszfunkció jár együtt, és az endothelnek aktív szerepe van a protrombin–fibrinogén egyensúly fenntartásában. Az 1-es típusú plazminogén aktivátor inhibitor, a fibrinogén és a homocisztin szérumszintjének alakulásából következtetni lehet az endothel funkciójára.
  Az ismertetett párhuzamos kontrollcsoportos, véletlen besorolásos, nyílt vizsgálatban egyrészt azt tanulmányozták, hogyan hatnak különböző harmadik generációs béta-adrenerg-blokkoló készítmények (celiprolol, carvedilol, nebivolol) az endothelialis diszfunkciót jelző paraméterekre, másrészt azt, hogy a dohányzás milyen mértékben befolyásolja ezt a hatást. A vérnyomást a három vizsgált gyógyszer egyaránt szignifikáns mértékben csökkentette, de a nebivolol a másik két gyógyszernél kedvezőbb hatást gyakorolt az endothelfunkcióra, különösen a dohányosok esetében. Az eredmények amellett szólnak, hogy az antihipertenzív terápia indikálásakor a gyógyszer megválasztásában figyelembe kell venni, hogy a beteg dohányzik-e.

Annak tisztázására, hogy perzisztáló asthmában a fenntartó kezelésre egy belégzőkészülékben budesonidot és formoterolt (Symbicort) használó beteg alkalmazhatja-e ugyanezt a készítményt alkalmankénti tünetenyhítésre, rohamoldásra is, nagyszámú beteg bevonásával több multicentrikus, véletlen besorolásos, prospektív, kettős vak vizsgálat történt. A vizsgálatok elsődleges végpontja az első súlyos exacerbációig eltelt idő volt. A Symbicort tünetenyhítés céljából történő alkalmazását a formoterolnak az a tulajdonsága teszi lehetővé, hogy a hosszú, 12 órás hatástartam mellett hörgőtágító hatása gyorsan, 2-3 percen belül jelentkezik. Nincs tehát szükség háromféle gyógyszerre (inhalációs kortikoszteroid, tartós, illetve gyors hatású béta2-agonista), így könnyebben megvalósítható az asthmakontroll.

A cigaretta elhagyásának megkönnyítését szolgáló készítmények választéka eddig a nikotinpótló készítményekből és az eredetileg antidepresszívumként kifejlesztett bupropionból állt. Egyetértés van abban, hogy ezek segítségével általában megkétszerezhető a sikeres leszokási kísérletek aránya, de az eredmények még így sem érik el a kívánatos mértéket. Szükség volna olyan újabb készítményekre, amelyekkel javítani lehet az intervenció hatásosságát. Az USA-ban a közelmúltban törzskönyveztek a dohányzás abbahagyása elősegítésének javallatával egy új készítményt, a vareniclint, amelynek hatásmechanizmusa alapvetően különbözik a korábbiakétól.
A vareniclin az a4b2 nikotin–acetil-kolin receptor parciális agonistájaként stimulálja a dopamin felszabadulását, ezzel mérsékli a nikotinmegvonási tüneteket és a késztetést a rágyújtásra. Ugyanakkor parciális antagonista hatásával gátolja a nikotin kötődését a receptorokhoz, kikapcsolva annak dohányzást megerősítő hatását. A gyakorlat nyelvén ez azt jelenti, hogy a vareniclin megkönnyíti a cigaretta elhagyását, de ha mégis rágyújt az illető, elmarad a megszokott kellemes hatás.

A GOLD kezdeményezésére november 15-e idén már ötödik alkalommal „COPD Világnap”. A Magyar Tüdőgyógyász Társaság az elmúlt, 2005-ös esztendőt „a COPD évének” nyilvánította.Mi indokolja, hogy az egyre szaporodó világnapok között az orvosi szakma és a laikus közvélemény figyelmét külön fel kelljen hívni erre a betegségre? Az indokok a következők.
A COPD elterjedt, gyakran fatális kimenetelű betegség. Az Egyesült Államokban 11,5 millióra becsülik a COPD-ben szenvedők számát, és az USA-ban ez a betegség a negyedik leggyakoribb halálok.Magyarországon 2005-ben a tüdőgondozókban több mint 76 ezer beteget tartottak nyilván COPD miatt – jobbára súlyosabb állapotban lévő, rendszeres kórházi kezelésre szoruló betegeket.
 A betegséget legtöbbször csak előrehaladott állapotban diagnosztizálják, amikor már súlyos panaszokat, jelentős életminőség-romlást okoz. A fenti adatok a jéghegy csúcsát jelzik, a betegek valóságos száma hazánkban mintegy félmillió lehet.
 A COPD jelentős anyagi terhet jelent mind a beteg, mind a társadalom számára. Az USA-ban 2004-ben a betegek ellátásának költsége megközelítette a 30 milliárd dollárt.Magyarországon 2003-ban a tüdőgondozókban nyilvántartott, gondozott COPD-s betegekre fordított közvetlen orvosi költség csaknem 10 milliárd forint volt.

Az inhalatív béta-szimpatikomimetikumokat több mint 50 éve alkalmazzák asthmás betegek kezelésében. A simaizomrostok felszínén lévő receptorokhoz kötődve izomrelaxációt, illetve bronchodilatációt idéznek elő, ezáltal javítják a légutak átjárhatóságát és csökkentik a fulladást. Kezdetben a béta2-specifikus rövid hatású szimpatikomimetikumok (SABA) használata terjedt el: ezek hatása gyorsan jelentkezik, de legfeljebb 4 órán át tart. Főként a bronchokonstrikció okozta tünetek ad hoc enyhítésére alkalmazzák őket („sürgősségi”, „rohamoldó” szerek). Az elmúlt évtizedben jelentek meg a tartós hatású béta2-agonisták (LABA), amelyek hatástartama 12 óra, és rendszeres használatukkal megelőzhető a tünetek kialakulása. Időközben – az asthma gyulladásos természetének felismerése nyomán – a gyulladáscsökkentő hatású inhalatív kortikoszteroidok (ICS) váltak az asthma kontrollálásának alapgyógyszereivé, legalábbis epizodikusnál gyakrabban jelentkező tünetek esetén, és továbbra is megmaradt a SABA szerepe az ad hoc tünetenyhítésben.
A tanulmány szerzői a Cochrane-könyvtár adatbázisának háromféle kritérium alapján végzett rendszeres átvizsgálásával kísérelték meg meghatározni a LABA helyét az asthma jelenlegi terápiájában. Az érvényes terápiás irányelvek tükrében vizsgálták a LABA hatásosságát és biztonságosságát, különösen ICSsel együtt vagy anélkül.

Az asthma kezelésében jelenleg két LABA hatóanyagot alkalmaznak széles körben: a salmeterolt és a formoterolt. A salmeterol részleges agonista, kevésbé fejlődik ki vele szemben tachyphylaxia, és hatása lassabban alakul ki, mint a teljes agonista formoterolé. Mindkét készítménynek gyulladáscsökkentő hatása is van, amit hisztológiai vizsgálatok is igazolnak.
A LABA asthmában történő alkalmazásával a Cochrane-könyvtárban három rendszeres adatgyűjtés foglalkozik. A tanulmány elkészítésének idején a Cochrane-adatbázisban három nemzetközileg elfogadott asthma-protokolt tartottak nyilván.

A közösségben szerzett tüdőgyulladás (community-
acquired pneumonia, CAP) igen gyakori betegség, és az iparilag fejlett országokban jelenleg az első helyen áll a fertőzés okozta halálozásban. Az ismertetett vizsgálatban a közösségben szerzett pneumoniában
szenvedő betegeket szekvenciálisan iv., majd p. os moxifloxacinnal, illetve amoxicillin/klavulánsav kombinációval kezelték, clarithromycinnel vagy anélkül. A cél a kétféle kezelési mód hatásosságának és
gazdaságosságának összehasonlítása volt. A moxifloxacin-kezelés nemcsak szakmai-betegellátási
szempontból, hanem gazdaságossági szempontból
is előnyösebbnek mutatkozott.

Az elmúlt években két nagy nemzetközi klinikai vizsgálatot is végeztek krónikus obstruktív tüdőbetegségben szenvedő betegeken inhalált kortikoszteroid (budesonid) és hosszú hatástartamú béta2-agonista (formoterol) kombinációjának tartós alkalmazásával. Mindkét vizsgálat eredményei megerősítették azt a feltevést, hogy a két, egymás hatását erősítő gyógyszerrel kedvezően befolyásolható ennek a nehezen kezelhető betegségnek a lefolyása, és javítható a betegek életminősége is.

Az ismertetett vizsgálatokban a budesonid, 320 mg+formoterol, 9 mg kombináció egy belégzô készülékben (Symbicort Turbuhaler) hosszú idôn keresztül (12 hónap) naponta kétszer alkalmazva súlyos (GOLD III-IV. stádium) COPD-ben szenvedô betegek esetében szignifikánsan javította a légzésfunkciós értékeket (FEV1, reggeli és esti PEF), csökkentette az
exacerbációk gyakoriságát, valamint az orális kortikoszteroid-kezelés iránti igényt, mérsékelte a COPD tüneteit és javította a betegek életminôségét. A budesonid–formoterol kombináció hatása a legtöbb vizsgált végpont tekintetében jobb volt, mint az egyes komponensek hatása külön-külön.

Az asthma természetéhez tartozik, hogy a beteg állapota rövid idő alatt változhat, romolhat, s ilyenkor a korábban meghatározott gyógyszeradag nem elegendő az exacerbáció megelőzéséhez. Ezt a nehézséget olyan, a mindenkori aktuális szükséglethez igazítható gyógyszerrel lehet kiküszöbölni, amelyet a beteg, felismerve állapota rosszabbodásának jeleit, maga tud az adott helyzetnek megfelelően és attól függő dózisban adagolni. Az SAMD Program keretében arra a kérdésre keresték a választ, hogy a budesonid és a formoterol közös belégzőkészülékkel történő, az állapothoz igazodó adagolása közelebb visz-e az optimális asthma-kontrollhoz. Az eredmények azt mutatták, hogy az állapothoz igazodó adagolással kevesebb gyógyszer alkalmazása mellett jobb asthma-kontrollt lehetett megvalósítani, a biztonságosság romlása nélkül.

Az asthma kezelésére vonatkozó, nemzetközi és nemzeti szakmai grémiumok által kidolgozott, széles körben, szakmai konszenzussal elfogadott ajánlások célkitűzése az optimális kontroll, azaz a tünetek minimalizálása és az egészségesekéhez hasonló életvitel, életminőség biztosítása a beteg számára. Ennek megvalósításához hatásos gyógyszerek állnak rendelkezésre. Az említett irányelvek szerint a kezelés alapja az inhalációs kortikoszteroid (ICS) korán elkezdett alkalmazása olyan dózisban, amely lehetővé teszi a betegség kontrollját, szükség esetén hosszú hatástartamú béta2- agonista vagy más készítmény (pl. lassú felszívódású theophyllin vagy leukotrién-antagonista) hozzáadásával. Az irányelvek szerint a megfelelő asthma-kontroll elérése után a kortikoszteroid adagját a legkisebb, még hatásos mértékre kell csökkenteni, azzal a fenntartással, hogy a tünetek súlyosbodása esetén ismét emelni kell a kortikoszteroid adagját.

Az 1990-es évek elején jelent meg a piacon egy teljesen új tulajdonságokkal rendelkező béta-2-agonista, a formoterol, amely egyesíti magában a korábbi rövid és tartós hatású készítmények tulajdonságait: hatása ugyanolyan rövid idő alatt jelentkezik, mint a korábbi rövid hatástartamú készítményeké, és éppoly hosszú ideig tart, mint a tartós hatásúaké. Gyors és tartós hatásával tehát a formoterol a béta-2-agonisták új kategóriáját képviseli. Ahhoz, hogy a formoterolt a mindennapi betegellátásban kiterjesztett indikációval, megnyugtató módon lehessen alkalmazni, szükség volt hatásosságának és biztonságosságának kellően nagy számú betegen és kellően hosszú ideig történő értékelésére. Ennek a célkitűzésnek a megvalósítására szervezték meg a RELIEF (REal LIfe EFfectiveness of Oxis Turbuhaler as-needed in asthmatic patients) vizsgálatot.

Előzmények

A 20. század utolsó évtizedében meggyőző bizonyítékok gyűltek össze arról, hogy az asthma patológiai történéseinek lényege a hörgőnyálkahártya eosinophil-sejtes gyulladása és az ennek talaján kifejlődő bronchiális hiperreaktivitás.1 Ennek alapján szakmai konszenzus alakult ki az asthmás betegek kezeléséről, és számos – egymással lényegében megegyező – szakmai ajánlást adtak ki ebben a témában.2–4 Ezek az ajánlások a betegség, a tünetek súlyossága alapján csoportokba sorolják be a krónikus asthmás betegeket, és mindig az aktuális súlyossági csoportnak megfelelő gyógyszeres kezelést javasolnak, egy úgynevezett lépcsőzetes kezelési sémának megfelelően. A beteg állapota rosszabbodásával vagy javulásával feljebb vagy lejjebb léphet a lépcsőn. A kezelési séma kétféle gyógyszer alkalmazásán alapszik: gyulladáscsökkentők (inhalatív kortikoszteroid) és hörgtágítók (béta-2-agonista). Az úgynevezett fenntartó kezelés alapja az inhalatív kortikoszteroidok tartós, folyamatos, tünetmentes időszakban is rendszeresen történő alkalmazása. A szimpatikus izgatókat két csoportra osztották: rövid és hosszú hatástartamú készítményekre. Az ajánlások szerint azokban az esetekben, amikor a beteg az inhalatív szteroidok rendszeres alkalmazása mellett sem tünetmentes, a fenntartó kezelést hosszú hatástartamú béta-2-agonista rendszeres (pl. naponta kétszeri) adásával kell kiegészíteni. A rövid hatástartamú szimpatikus izgatók belégzett formában néhány perc alatt kifejtik hatásukat, oldják a hörgőgörcsöt (de hatásuk 4–6 óra elteltével meg is szűnik), ezért ezeket a készítményeket szükség esetén, a jelentkező vagy súlyosbodó tünetek oldására ajánlják valamenynyi lépcsőben. A tartós hatású béta-agonisták erre a célra nem alkalmasak, mivel hatásuk csak hosszabb idő (20–30 perc) elteltével jelentkezik, de 12 óránál tovább tart, tehát napi 2 alkalommal történő belégzéssel kontrollálni lehet a bronchospasmust.

Az asthmával kapcsolatos korábbi klinikai vizsgálatok alapján nem dönthető el egyértelműen, hogy enyhe asthmában a rövid idővel a betegség kezdete után megkezdett kis dózisú kortikoszteroid-kezelés alkalmas-e a rohamok előfordulási gyakoriságának csökkentésére és a tüdőfunkció gyorsuló romlásának megelőzésére. Az „Inhaled Steroid Treatment As Regular Therapy in early asthma” (START) vizsgálatban budesonid alkalmazásával elért eredmények azt mutatják, hogy a kérdésre határozottan pozitív választ adhatunk.

Az asthmára jellemző kóros elváltozás a felső és alsó légutak nyálkahártyájának krónikus gyulladása. Az asthmás gyulladás során elsősorban az eosinophil sejtek, valamint a hízósejtek, monocyták és macrophagok megszaporodása észlelhető. Az asthma tünetei, valamint az asthmában tapasztalható kóros légzésélettani változások főként ennek a gyulladásnak, a gyulladásos sejtek által termelt mediátorok hatásának következményei.1–3 Bár az asthmára a különféle tényezők által kiváltott légúti obstrukció reverzibilitása a jellemző, már régen megfigyelték, hogy a tartósan fennálló, gyakran jelentkező asthmás tünetek végül is a reverzibilitás csökkenéséhez, tartós és legalábbis részben irreverzibilis légúti obstrukcióhoz vezetnek. Az 1990-es évek elején fogalmazták meg, hogy ennek hátterében a hörgőrendszer alkotóelemeinek kóros átalakulása áll: nyálkahártya-metaplasia, a kehelysejtek hyperplasiája, a bazális membrán megvastagodása, az erek számának és a hörgők simaizomzatának megszaporodása (átépülés, „remodeling”).

Számos vizsgálat bizonyította, és a mindennapi klinikai tapasztalat is alátámasztja, hogy krónikus, perzisztáló asthmában a lokálisan alkalmazott, belégzett kortikoszteroidok csökkentik a légúti gyulladást, enyhítik a tüneteket, megelőzik az asthmás rohamok kialakulását, javítják a légzésfunkciót, és csökkentik a halálozást. Mivel valószínűsíthető, hogy a légúti gyulladás és az átépülés között ok-okozati kapcsolat van, az inhalatív kortikoszteroidok rendszeres alkalmazása várhatóan nemcsak a tüneteket enyhíti és a betegek életminőségét javítja, hanem a hörgőrendszer kóros átépülését, az irreverzibilis obstrukció kialakulását is megelőzi.

Azt a kérdést, hogy a belégzett kortikoszteroidok korán megkezdett alkalmazása hosszú távon milyen hatást gyakorol az asthmára, korábban több vizsgálatban tanulmányozták.6–8 Ezekbe a nagy létszámú betegcsoportokon végzett vizsgálatokba enyhe és középsúlyos asthmában szenvedő betegeket is beválasztottak, és a betegség fennállásának ideje is széles határok között változott. Nem nyertünk viszont meggyőző adatokat annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy enyhe asthmában a betegség kezdete után rövid idővel megkezdett kortikoszteroid-kezelés milyen hatást gyakorol a légzésfunkció alakulására.

Az obstruktív légúti betegségekben (asthma, COPD) az inhalatív kortikoszteroidok rendszeres alkalmazásával kedvezően befolyásolható az eosinophil sejtes gyulladás, ezzel pedig megelőzhető az asthma kifejlődése és a tünetek súlyosbodása. A 20. század végén, amikor a „bizonyítékokra alapozott gyógyítás” elfogadott követelménnyé vált, szinte egy időben három széles körű vizsgálatot (EUROSCOP, ISOLDE, Copenhagen City Lung Study) indítottak Európában annak tisztázására, hogy a tartósan adagolt inhalatív kortikoszteroidok kedvezően hatnak-e a COPD lefolyására.

A hagyományos felfogás szerint az asthma és a COPD egyaránt az obstruktív légúti betegségek csoportjába tartozik. Mindkét kórképre jellemző a hörgőnyálkahártya gyulladása, bár ennek részleteiben jelentős különbségek vannak (például asthmában az eosinophil sejtek, COPD esetében a neutrophil sejtek szaporodnak fel). Az inhalatív kortikoszteroidok rendszeres alkalmazásával kedvezően befolyásolható az eosinophil sejtes gyulladás, ezzel pedig megelőzhető az asthma kifejlődése és a tünetek súlyosbodása (asthmás roham). Mindez jelentősen javítja az asthmás beteg életminőségét. Egyes megfigyelések szerint az orális kortikoszteroidok tartós alkalmazása kedvező hatást gyakorol COPD-ben is.1,2 Több mint 20 éven át tartó követés során azt találták, hogy a kortikoszteroidok dózisfüggő módon lassították a FEV1 értékének csökkenését: legalább napi 10 mg prednisolon adása mellett a FEV1 értéke stabil maradt, esetleg még emelkedett is. A napi adag csökkentésekor vagy a szer teljes elhagyásakor a FEV1 értéke gyorsan csökkent. Figyelemre méltó, hogy a prednisolon hatása legalább 6 hónapos, de néha 24 hónapos gyógyszerszedést követően jelentkezett. Ez jelentős különbség az asthmás betegek esetében szerzett tapasztalatokhoz képest, melyek szerint a hatás szinte azonnal jelentkezik. Kézenfekvőnek tűnt a gondolat, hogy – az asthmás betegek eosinophil sejtes gyulladásához hasonlóan – lokálisan alkalmazott kortikoszteroidokkal COPD-ben is megkíséreljék mérsékelni a nyálkahártya neutrophil invázióját. A feltevések szerint az inhalatív kortikoszteroidok rendszeres, tartós alkalmazása lassítja a COPD progresszióját, megelőzi az exacerbációkat, mérsékli a beteg panaszait – összességében javítja az életminőséget. A viszonylag kevés beteg bevonásával lefolytatott vizsgálatok igazolni látszottak a feltételezést. A széles körű klinikai gyakorlat nem támasztotta alá egyértelműen e megfigyeléseket, a tapasztalatok ellentmondásosak voltak. A 20. század végén, amikor a „bizonyítékokra alapozott gyógyítás” elfogadott követelménnyé vált, szinte egy időben három széles körű vizsgálatot – köztük két kooperatív, multicentrikus vizsgálatot – indítottak Európában annak tisztázására, hogy a tartósan adagolt inhalatív kortikoszteroidok kedvezően hatnak-e a COPD lefolyására.