Prof. dr. Papp Zoltán cikkei

Egy Kentucky állambeli 23 éves nő 2008-ban hozta világra második gyermekét. Terminusban történt hüvelyi szülés során egészséges lánygyermek jött a világra. A szülés után erős hüvelyi vérzés lépett fel. A szülészorvos méhatoniára gondolva gyógyszeres kezelést rendelt el. A heves vérzés azonban még 90 perc múlva is fennállt. Az orvos ismét megvizsgálta a beteget, akinek állapota a következő 2 órában tovább rosszabbodott, pulzusszáma és vérnyomása erősen csökkent. Az orvost egészen addig nem tájékoztatták ezekről az eltérésekről, míg a betegnél keringés- és légzésleállás következett be. A beteget újraélesztették, de többé már nem nyerte vissza az eszméletét. Másnap reggel a sebész invertált uterust talált. A méhet helyreállították, ám a beteg másnap meghalt.

Gazdag tartalommal találkozhat ismét az Olvasó jelen számunk áttanulmányozásakor.
A Hazai Aktualitás témája a gestatiós diabetes mellitus (GDM). Néhány évtizede még azon munkálkodott a szülészet, hogy a cukorbeteg nőknek is lehessen gyermekük, és egy egyszerű felfedezésnek köszönhetően, nevezetesen az anyai vércukorszint normo-, méginkább hypoglykaemiásra szorításával a cukorbeteg nők ma már egy kis odafigyeléssel és gondozással eredményesen vállalkozhatnak terhességre. Az elmúlt néhány évtizedben ezt követően az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nem cukorbeteg terhesekben is előállhat szénhidrátanyagcsere-zavar, amelyet a terhesség utáni fennmaradásától függetlenül, nem kizárva annak a lehetőségét sem, hogy a glükózintolerancia már a terhesség előtt is fennállt, terhességi (gestatiós) cukorbetegségnek neveztek el. Az egységes szűrési stratégia és osztályozási rendszer gyorsan a várandósgondozás szerves részévé vált tovább csökkentve a perinatalis morbiditást és mortalitást. A GDM viszonylag rövid pályafutása során gazdag irodalmat mondhat magáénak, a cukorterhelés ajánlásait többször módosították, újabban úgy ítélik meg, hogy a jelenlegi GDM diagnosztikai kritériumok túl megengedőek, és már a hyperglykaemia kisebb foka is szignifikánsan növelheti a perinatalis szövődmények kockázatát. Újabb és újabb ismeretekre épülő új állásfoglalások születtek, szinte alig lehet eligazodni az idevonatkozó sokirányú megfigyelésen. Referátumunk szerzője belgyógyász és diabetológus, a kérdés jól felkészült szakértője, kitűnő áttekintést ad a gestatiós diabetes jelenlegi helyzetéről és a jövő perspektíváiról.

Ez a rovat olyan eseteket mutat be, amelyek különböző peres ügyekben tárgyalt orvosjogi alapelvekre hívják fel a figyelmet. Nem szándékozik jogi tanácsokat adni. Az esetek végén a magyar kiadás főszerkesztője tesz észrevételeket.

Ez a rovat olyan eseteket mutat be, amelyek különböző peres ügyekben tárgyalt orvosjogi alapelvekre hívják fel a figyelmet. Nem szándékozik jogi tanácsokat adni. Az esetek végén a magyar kiadás főszerkesztője tesz észrevételeket.

1. Choriocarcinoma alakult ki a molaterhességből
2. A koraszülés cerebralis bénulást okozott
3. A húgyvezeték elzáródása cisztoszkópia után
4. Megsérült a méh artériája a császármetszés során
5. A drain behelyezése utáni perforáció sepsishez vezetett 
6. Helytelenül felhelyezett fogók akadályozták az ikerpár megszületését

Ez a rovat olyan eseteket mutat be, amelyek különböző peres ügyekben tárgyalt orvosjogi alapelvekre hívják fel a figyelmet. 
Nem szándékozik jogi tanácsokat adni. A rovat végén a magyar kiadás főszerkesztője tesz észrevételeket.

1. A vállelakadás sérüléshez vezetett
2.  A túlságosan erős húzást okolták a plexus brachialis sérüléséért

Ez a rovat olyan eseteket mutat be, amelyek különböző peres ügyekben tárgyalt orvosjogi alapelvekre hívják fel a figyelmet.
Nem szándékozik jogi tanácsokat adni. A rovat végén a magyar kiadás főszerkesztője tesz észrevételeket.

1. Tocolysis-krízis

dr. Gardó Sándor professzor, a győri Széchenyi István Egyetem tanára és a Petz Aladár Megyei Oktató Kórház osztályvezető főorvosa életének 70. évében, 2011. január 7-én Győrben elhunyt. 

A szervezőknek – a legtöbb perinatológiai szakmai szervezet vezetőinek – célkitűzése az volt, hogy ismételten felhívják a figyelmet a világ legszegényebb országaiban tapasztalható drámai anyai és gyermek-egészségügyi helyzetre. 

Több közleményem jelent meg a belterjességre visszavezethető halmozott genetikai betegségekről, többek között a szakirodalomban Váradi–Papp-szindrómaként nyilvántartott VI. típusú orofaciodigitalis tünetegyüttesről.

  Az Egészségügyi Minisztérium a közelmúltban elhatározta, hogy átalakítja a rezidensképzés rendszerét, ezért egy társadalmi munkabizottságot hozott létre, amely folyamatosan és jelenleg is dolgozik az új törvény kialakításán. Az alábbiakban a Nemzeti Egészségügyi Tanács (NET) augusztus 28-i állásfoglalását közöljük a szakorvosképzés 1999-ben bevezetett rendszeréről, amelyet remélhetőleg figyelembe vesz majd a munkabizottság. Úgy tűnik, még nem késő észrevételeket és javaslatokat tenni, hiszen egyelőre csak tervezetről van szó.

 A Nemzeti Egészségügyi Tanács 2007. augusztus 28-i állásfoglalása a szakorvosképzés 1999-ben bevezetett rendszeréről

 A szakorvosképzési rendszer első periódusa lezárult, az első évfolyamok szakképesítést szereztek. Az elmúlt évek tapasztalatai és a vizsgákon nyert benyomások alapján az Egészségügyi Szakképzési és Továbbképzési Tanács (ESZTT) véleménye szerint az 1999-ben bevezetett szakorvosképzési rendszer („rezidensi rendszer”) alapvetően bevált. Az e rendszerben szakképesítést szerzettek alapvetően nagyobb elméleti és gyakorlati tudással rendelkeznek, mint a korábbi, nem rendszerszerű képzésben részesült szakvizsgát tett orvosok.

Abban mindenki egyetért, hogy alapbiztosítási szinten megfizethetetlen mindaz, amit az orvostudomány ma nyújtani tudna. Egyensúlyt kell tehát találni az anyagi és a tudományos lehetőségek között. Viszont a rendszernek, amennyire lehet, szolidárisnak és igazságosnak kell lennie.
 

Az igazságos egészségügyi rendszer egyben kétszintű egészségügyi rendszert jelent. A mindenki számára hozzáférhető első szint biztosítja a tisztességes minimumot mindenki számára. Ennek meghatározásánál az az alapelv, hogy minél fontosabb egy ellátási forma, annál inkább kell azt biztosítani mindenki számára. Az egészségügyi ellátás első szintjén a hozzáférés alapja az egészségügyi szükséglet. Ez alól csak az alapellátás jelenthet kivételt, amely minden korlátozás (pl. önrész) nélkül mindenki számára hozzáférhető kell hogy legyen. Ennek az az oka, hogy az alapellátáshoz forduló beteg még nem tudja, szüksége van-e orvosi ellátásra. Sok esetben éppen ennek eldöntése céljából fordul orvoshoz. Sokszor csak információra, megnyugtatásra van szüksége, s nem orvosi ellátásra. Minél iskolázatlanabb, minél szegényebb valaki, annál inkább rászorul arra az alapinformációra, hogy egyáltalán be kell-e kerülnie az egészségügyi rendszerbe.

A gyermekkori agybénulás témáját választottuk az év első Hazai Aktualitásának, mivel ebben a kérdésben az elmúlt néhány évtizedben alapvető szemléletbeli változások történtek. Ezzel foglalkozunk az 55. Baross utcai Szülészeti Esték tudományos programjában is február 17-én. Korábban kizárólag az érett újszülöttek definitív intrapartum asphyxiáját tekintették a gyermekkori agybénulás okának, és amerikai ügyvédek százával próbálták bizonyítani a szülészek ebben játszott elmarasztalható szerepét. A tudományos megfigyelések azonban alapvetően megváltoztatták e szemléletet.

 Napjainkban elfogadott, hogy többnyire antenatalis tényezők felelősek az állapot kialakulásáért, és csak az esetek mintegy 10%-a vezethető vissza a szülés alatti eseményekre. Másfelől az is tény, hogy nem minden, magzati asphyxiával szövődött szülés során világra jött érett újszülöttnél alakulnak ki az agybénulás tünetei. Ebben az asphyxia súlyossága és a magzati agyszövet tűrőképessége játszik szerepet, de ma még nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hol az a pont, amikor a magzat, illetőleg annak szövetei még képesek tolerálni a kedvezőtlen körülményeket, de már a tűrőképességük határához érkeztek. Jelenleg nem rendelkezünk erre vonatkozó vizsgálati mutatókkal. Bíznunk kell a tudomány fejlődésében, de addig is felkészültnek kell lennünk, hogy legalább a kockázati tényezőket ismerjük.

Ez év szeptemberben az Egyesült Államok keleti partján három egyetemen tartottam felkért előadásokat, elsősorban a szülészet és a genetikai tesztelések kapcsolatáról. A személyes konzultációk és a klinikák meglátogatása lehetőséget nyújtott számomra, hogy ismét közelről betekinthessek az amerikai egészségügy helyzetébe. E tapasztalataim alapján most a „megkért orvos” kérdéséről szólok néhány szót.

Miért ragaszkodik a beteg egy bizonyos orvoshoz, hogy ő operálja meg, vagy ő vezesse le a szülését? Nyilvánvalóan azért, mert az ő kezében érzi magát a legnagyobb biztonságban, és tőle látja biztosítottnak gyógyulását vagy sikeres szülését. Ez az amerikai egészségügyben is így működik, azzal a különbséggel, hogy ott a biztosító részéről legalizált az orvos adott esetre vonatkozó tiszteletdíja, míg nálunk az állam a betegre hárítja a hála kifejezését, amely ritkábban ajándék, gyakrabban háladíj formájában nyilvánul meg. De vajon meddig lehet elmenni egy nagy szaktudású orvos igénybevételével?

Szeptemberben a család dr. Craig Smith sebészt kérte meg Bill Clinton „rutin” coronaria bypass műtétjének elvégzésére, aki ezért 34. házassági évfordulójának ünneplését napolta el. Az amerikaiak Smith doktort munkamániás, briliáns operatőrnek tartják, aki naponta 16 órát dolgozik, és saját bevallása szerint úgy birkózik meg a stresszel, hogy érzéseit mélyen magába rejti és csak a feladatra összpontosít. Ez a hivatás azonban már a fiatal amerikai orvosnemzedéknek sem vonzó, az elmúlt öt évben a medikusok csupán 5%-a választotta a sebészi hivatást, szemben a nyolcvanas-kilencvenes évek 12%-os arányával, amikor a legkiválóbb orvostanhallgatók találták ezt a szakmát intellektuálisan és anyagilag is igen vonzónak. A kártérítési ügyek folyamatos növekedése is szerepet játszik az „eltérítésben”.

Hetek óta sokat lehet hallani a  női Chlamydia-fertőzésről. Utcai plakátok, a kereskedelmi rádió- és tévécsatornákon meghökkentő reklámok hívják fel a laikus közönség figyelmét egy új diagnosztikai eljárásra, mellyel szakorvosi vizsgálat nélkül is megállapítható a fertőzés ténye.

Mintegy 8-10 évvel ezelőtt jelentek meg az első tudományos közlemények, melyek célja a beteg (ún. self introital test) és a nőgyógyász által szabályos hüvelyfeltárás után végzett mintavétel bakteriológiai eredményének összehasonlítása volt. Érzékeny PCR technikát alkalmazva az volt a feltételezés, hogy a két mintavétel (beteg és orvos) bakteriológiai eredménye között nincs különbség. A feltételezés igazolódott, a beteg által végzett mintavétel hatékony módszernek látszik a fertőzések igazolására, ha a kórokozó kimutatása PCR technikával történik.

Az utóbbi hetek eseményei azt mutatják, hogy a „self introital test” meghonosodóban van – a világon talán elsőként – Magyarországon. Nőgyógyász szakorvosként fel kell készülni arra, hogy egyre többen tesznek majd fel kérdést a Chlamydia trachomatis-fertőzéssel kapcsolatban, és vizsgálatot kérnek olyan betegek is, akik nem tudják vagy nem hajlandók az önvizsgálat költségeit vállalni, és egyre többen jelentkeznek majd a tanácsért a kezeléssel és annak eredményességével kapcsolatban.

Bár folyóiratunk már több alkalommal foglalkozott behatóan a Chlamydia-fertőzések kérdéskörével, az újkeletű érdeklődés miatt aktuálisnak tartottuk az örökzöld téma ismételt áttekintését. Erről olvashatnak olvasóink a Hazai aktualitás rovatban.

Nagy várakozással tekintünk a fehérjekémia legújabb eredményei felé, többek között a petefészekrák szérumszűrését illetően. Mára számos, az ovarium-carcinoma szempontjából jelentős lipid- és fehérjemolekulát, génmutációt, hibás DNS-metilezést és specifikus kis molekulasúlyú fehérjét azonosítottak a kutatók. Jóllehet a klinikai tesztelésekre még várni kell, az eddigi eredmények biztatóak.

A Baross utcai Szülészeti Esték 52. rendezvényéhez (2004. május 13.) hasonlóan jelen számunk „Hazai aktualitás” rovatának is a jód perinatalis jelentősége a témája. Az áttekintés foglalkozik a jódellátottsággal, a jódháztartással, a jódhiánybetegségekkel, és ajánlásokat tesz az anyai jódbevitelre. A várandós és a szoptató nők megfelelő jódellátásának biztosításában a gondozás keretében a szülész-nőgyógyászokra is jelentős feladat hárul, ezért fontos, hogy tisztában legyünk a kérdés aktualitásaival.

A koraszülések területén az elmúlt években tapasztalható csökkenés ellenére a koraszülöttség hazánkban még sokáig komoly probléma marad. A kiemelt témánknak választott cikk az amerikai várandós nők koraszüléssel kapcsolatos ismereteit és attitűdjeit foglalja össze. Az értékes kommentárból megismerhetjük a hazai vonatkozásokat is. A koraszülések gyakoriságának csökkenése kizárólag össztársadalmi összefogástól várható, ezt segíti elő a probléma jobb megértését szolgáló referátum és kommentár is.

A polycystás ovarium szindrómával már korábban is sokszor foglalkoztunk. Ez is olyan terület, amelyről jóllehet keveset, ugyanakkor egyre többet tudunk. Újabban bebizonyosodott, hogy az inzulinrezisztencia fontos szerepet játszik a kórkép kialakulásában. A cikket jól felkészült belgyógyász szakorvos látta el részletes, és szülészek számára is hasznos kommentárral.

A szakmai kollégiumi állásfoglalások, amennyiben azok más szakmákkal határos területeket is érintenek, mindig az érintett társszakmákkal történt egyeztetések után fogalmazódnak meg. Az általános gyakorlattal szemben az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Szakmai Kollégium megkeresésünk nélkül hozott számunkra elfogadhatatlan állásfoglalást a szülési fájdalom csillapításáról, miszerint „a szülészeti regionális anesztézia és szülési epidurális fájdalomcsillapítás kivitelezése aneszteziológus orvosi feladat és azt csak aneszteziológus szakorvos vagy megfelelő gyakorlattal rendelkező aneszteziológus szakorvosjelölt végezheti”.

Az Aneszteziológiai Szakmai Kollégium állásfoglalását az alábbiak miatt nem tartjuk elfogadhatónak:

1. A szülési fájdalom csillapítása évszázadok óta elsősorban a szülészorvos feladata és felelőssége. A napjainkban számos vita tárgyát képező regionális, azon belül a gerincközeli érzéstelenítésről is elmondható, hogy annak bevezetésében és elterjesztésében hazánkban a szülészorvosoknak volt elsődleges szerepük.
2. A szülési fájdalom csillapításának fogalomkörébe nem kizárólag a regionális, és azon belül nem csak a gerincközeli érzéstelenítés tartozik. A szülési fájdalom csillapítása komplex művelet, amelynek számos módozata ismert, mely módszerek egy szülés során is gyakran kombinálódnak. Az állásfoglalás nem beszél például az inhalációs technikákról vagy az opiátok szülési fájdalom csillapítása céljából történő alkalmazásáról. Ez utóbbi módszerek sem igényelnek kevesebb aneszteziológiai jártasságot, mint a vita tárgyát képező gerincközeli technikák.
   

Mi egy kulturáltabb, civilizáltabb vitára gondoltunk, de az indulatok a mi cikkünktől függetlenül hamar és dühödten elszabadultak.

A hálapénz.hu internetes weboldal felbukkanása kapcsán kibontakozó össznépi vita kifejezetten rosszat tett a gyógyító szakma megítélésének. Több tanulmány és vélemény osztozik az orvosokkal szembeni hangulatkeltésben, miszerint a hálapénz csak ritkán tekinthető a klasszikus értelemben vett hála megnyilvánulásának. Az egyik közvélemény-kutató cég felmérése szerint a hálapénzt adók több mint 80 százaléka úgy érezte, hogy ezt el is várják tőle. Arról azonban nem szól a felmérés, hogy az érintettek mit kaptak cserébe, arról nevezetesen, hogy a szükségletet az adófizetők pénzéből kell fedezni, de a többletigényeket már nem. A várandós nőt megilleti, hogy a területileg illetékes szülészeti osztályon szüljön (ez a szükséglet), de ha ő szülése vezetésében egy adott személyhez ragaszkodik (ez a többletigény), annak ellenértéke valahol meg kell, hogy jelenjék. A fejlett országokban régen bevált módszerek szerint kezelik a kérdést; a többletigény kielégítésére számot tartó személy vagy saját pénztárcájából fizet, vagy a ele extraszolgáltatásokra szerződést kötött biztosító társaság állja a számlát (ezt külföldön „co-payment”-nek hívják).

Külföldről is többen beleszóltak a vitába, elítélve a hálapénz intézményét, ugyanakkor – a magyarországi viszonyokat nem ismerve – elfeledkeztek arról, vajon hány napig tudnának megélni egy magyar ápolónő „borravalóval” kiegészített, megalázóan alacsony fizetéséből.

Sok ellentmondástól feszül a magyar társadalom, ez alól az egészségügy sem kivétel.

Az első és legnagyobb gond az alulfinanszírozottság. Ez sokak számára magyarázatra szorul, hiszen csak azt látják, hogy a betegek széles körben hozzájutnak a diagnosztikához és terápiához. Ezek költségeit látszólag a hivatalos társadalombiztosítás fedezi, ez azonban nem elegendő mindenre, ami indokolt lenne, továbbá a személyzet fizetése egytizede a nyugatabbra élőkének. Hazánkban 1996-ban 602 dollár volt az egy főre jutó egészségügyi költség, míg Ausztriában 1748, az Egyesült Államokban közel 4000 dollár (Svájc 2499, Németország 2278, Finnország 1380, Spanyolország 1115, Csehország 904 dollárt fordít egy főre).

Felmerül a kérdés, vajon az alulfinanszírozás ellenére miért gyógyulnak meg a betegek nálunk is. Egyrészt az egészségügyi személyzet jelentős része lelkiismeretesen látja el munkáját, másrészt a paraszolvencia részben megélhetési kiegészítést nyújt. Enélkül a jelenlegi szisztéma nem lenne működtethető.

A megalázó állapotot csak rendes fizetésekkel lehetne felváltani, mert az unióban nehezen lesz fenntartható a helyzet.

Szétbomlóban az orvosi társadalom. Egyre kevesebb fiatal jelentkezik orvosi egyetemre. Növekszik a pályaelhagyók száma. Emelkedik a nem közvetlen betegellátásban dolgozók aránya. Több szakmában jelentős orvoshiány van.

Jóllehet, az elmúlt évtizedekben hazánkban is történt előrelépés a szülészeti érzéstelenítés terén, mégsem lehetünk elégedettek a szülészeti osztályokon jelenleg végzett gerinc közeli technikák átlagos számával. A szülészeti szakmának sikerült egyeztetnie a vezető aneszteziológusokkal, hogy aneszteziológusi felügyelet mellett szülész-nőgyógyász szakorvosok is végezhessenek gerinc közeli érzéstelenítést, ennek ellenére előfordul, hogy a kórházigazgatónak és/vagy az önálló aneszteziológiai osztály vezetőjének kizárólagos joga megengedni vagy elutasítani a szülészek ilyen irányú kérését. Elismerve, hogy az általános és a gerinc közeli érzéstelenítés az aneszteziológia tárgykörébe tartozik, mi szülészek nem tehetjük a hazai aneszteziológusok számától függővé a szülő nők fájdalmának csillapítását. A szülési fájdalomcsillapítás és a császármetszés érzéstelenítése nem csak aneszteziológiai ismereteket igényel. Aki ezzel a szakterülettel foglalkozik, könnyen megtapasztalhatja, hogy ezt a szubdiszciplínát nem szerencsés „forgásban” végezni; ahol több ezres a szülésszám és több száz (közel ezer) a császármetszések száma, ott önálló szülészeti aneszteziológusokra van szükség. Ebben a szerencsés helyzetben van klinikánk is, melynek aneszteziológus osztályvezető adjunktusa ad a kérdésről szakszerű és reális áttekintést „Hazai aktualitás” rovatunkban.

Ismételten foglalkoznunk kell a postmenopausalis hormonpótlás kérdésével is. Másfél évtizede – amikor mi, magyar szülészek is bevezettük a gyakorlatba a hormonpótló kezelést – világossá tettük szakmai protokollunk részleteit, mely mind a mai napig kiállta az idő próbáját. Nem estünk túlzásokba (mint sok helyen tették), nem mindent megváltó üdvözítésnek harangoztuk be a hormonpótlás lehetőségét, hanem az előzetes kivizsgálás, az egyedi megítélés és az őszinte felvilágosítás jelentőségét hangsúlyoztuk. Amikor a gyógyszergyárak bizonyítottnak harsogták a cardiovascularis megbetegedések prophylaxisát, akkor mi lehetséges előnyről beszéltünk; amikor egyes szakmai körök igyekeztek elhallgatni az emlőrák fokozott kockázatát, akkor mi őszintén beszéltünk erről betegeinknek. Éppen ezért, az utóbbi időben napvilágot látott multicentrikus tanulmányok következtetései sem hoznak „izgalomba” bennünket, hiszen eddig is tudtuk, hogy a hormonpótlás fokozza az emlőrák kockázatát. Természetesen nem vonhatjuk ki magunkat a napi sajtóban is megszellőztetett tudományos hírek közvéleményt befolyásoló hatása alól, mégsem gondolom, hogy eddigi gyakorlatunkon változtatni kellene. Továbbra sincs helye a propagandának a hormonpótlás népszerűsítésében, de segítenünk kell minden hozzánk forduló nőnek az előnyök és hátrányok kendőzetlen feltárásával, hogy legjobb belátása szerint dönthessen a kezelés igénybevételéről.

Az elmúlt hónapokban hazánkban soha nem látott érdeklődés középpontjába került a köldökzsinórvér-vétel őssejtek tárolása céljából. Ennek megfelelően jelen számunk „Hazai aktualitás” rovata, továbbá egy cikk és három kommentár is e témával foglalkozik, és közzé tesszük a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium 2003. május 22-i üléséről készült jegyzőkönyv idevágó részletét is. Ezek alapos elolvasásából kiderül, hogy a tagadhatatlan tudományos eredmények ellenére számos ellenérv és ellenérzés is megfogalmazódott a módszer jelenlegi hazai gyakorlatával szemben. A profitérdekelt vállalkozás, hatósági engedély hiányában, az érdekeltek szakszerű, őszinte, minden részletre kiterjedő felvilágosítása nélkül biztatott a köldökzsinórvér levételére és gyűjtésére, a félrevezetettek pedig jóhiszeműen, nem kevés áldozat árán abban reménykednek, hogy gyermekeik esetleges betegségét évtizedek múlva a most levett és lefagyasztott őssejtekkel lehet majd gyógyítani. Ugyanakkor a valóság az, hogy átlagos esetben 1/1500 az esély arra, hogy adott esetben az őssejtek esetleges gyógyszerként felhasználhatók lehetnek, de a hematológiai betegségeket leszámítva ma még senki nem tudja megmondani, milyen betegségekben alkalmazhatók, és tényleg a köldökzsinórvérből nyerhető őssejtek lennének valóban a legalkalmasabbak erre.

Sok egyéb témához hasonlóan a sajtó itt is a „zavarost” keresi, hogy abban halászhasson. Eljutottunk oda, hogy a legmagasabb magyar egészségügyi tudományos fórum állásfoglalásával bíróságok foglalkoznak „szakmai” szempontból, és rossz belegondolni, mi jöhet még ezután. Bízom benne, hogy a lap írásai viszonylag nyugodt és tiszta képet adnak a kérdés lényegéről és szakmai hátteréről. Természetesen a hazai gyakorlat tisztázására kell törekednünk, hogy megfelelő felvilágosítás után, megfizethető összegért bárki igényelhesse a köldökzsinórvérből származó őssejtek tárolását.

A szülészet különösen „veszélyes” szakma, mivel egyszerre két életért, az anyáért és a magzatért is felelősséggel tartozik. A közvélemény ugyanakkor a szülést többnyire szövődménymentesnek tekinti, és „elvárja”, hogy két – ikrek esetén több – szereplője egészségesen és élve kerüljön ki az élettani folyamatból. Ha bármelyikük egészsége károsodik, netán valamelyikük meghal, azonnal felelőst keresnek, és csaknem mindig mulasztást vélnek a háttérben. Megjelennek a felperesek ügyvédjei és szakértői, a kórház és az orvos védekezik, az ügy a bíróságon folytatódik, s a vélemények közötti ellentmondás feloldása érdekében – szerencsés esetben – az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságához (ETT-IB) fordulnak. A több mint 20 tagú testület alapos referensi és koreferensi előkészítés és vita után egyhangúlag hozza meg állásfoglalását. Egy egész bizottságot nem lehet befolyásolni, ennél fogva az IB döntései elfogulatlannak, reálisnak és szakszerűnek tekintendők. Jól példázza ezt, hogy az ETT-IB a 2000-ben hozzá kerülő esetek 66%-ában elmarasztalta az orvosi tevékenységet, 34%-ban pedig gondosnak és szakszerűnek ítélte azt. Miközben azonban a szakágak közül a szülészetben fordult elő a legtöbb orvos/intézmény elleni ügy, ezen esetek csupán egyharmadában született elmarasztaló vélemény, a többi esetben a bizottság megfelelőnek minősítette az ellátást (szemben a többi szakmával, ahol kivétel nélkül az elmarasztalt esetek voltak túlsúlyban). Ez is mutatja, hogy szakmánk területén sok az indokolatlan feljelentés, de azt is tudomásul kell venni, hogy a panaszok egy része jogos, és ilyen esetekben vállalni kell a következményeket.

Megtisztelő számunkra, hogy dr. Berentey György professzor – az ETT-IB hosszú éveken át aktív elnöke, jelenleg alelnöke – elvállalta Hazai Aktualitás rovatunk megírását, melyet többszöri elolvasásra ajánlok.

Kiemelt témánknak a Chlamydia-fertőzés kérdését választottuk. Ma már a hazai szülész-nőgyógyászok számára is ismert, hogy ez a leggyakoribb, nemi érintkezéssel terjedő bakteriális fertőzés. A heveny fertőzés általában enyhe tünetei az érintettek mindössze 30–40%-ában jelentkeznek. A fertőzés veszélye abban áll, hogy mind az enyhe tünetekkel járó, mind a tünetmentes fertőzések súlyos biológiai következményekkel járhatnak: az esetek 15–40%-ában petevezeték-gyulladás, később petevezeték eredetű meddőség, méhen kívüli terhesség vagy állandósult kismedencei fájdalom alakulhat ki. A tünetmentes fertőzések jelentős aránya miatt a késői szövődmények megelőzése csak a gyanús klinikai tünetekkel jelentkező betegek kivizsgálása révén lehet eredményes. A fertőzés lehetőségét a klinikailag panaszmentes, fizikális vizsgálattal negatívnak véleményezett, de bizonyos ismérveik alapján veszélyeztetett korosztályok szűrésével lehet bizonyítani. Az utóbbi években kedvező tapasztalatok születtek a veszélyeztetett betegcsoportok bevonásával végzett széles körű szűrővizsgálatokkal kapcsolatban. Kiderült, hogy a 20 év alatti korosztály 5–15%-a, a 20–24 éves korcsoport 3–12%-a fertőzött.

A közelmúlt jelentős szakmai eseménye volt a Magyar Nőorvos Társaság 2002. február 21-i küldöttgyűlése, melyen a magyar nőgyógyász társadalom megvitatta a vezetőség munkáját, és az elmúlt évek teljesítményének értékelése alapján újabb négy évre megerősítette dr. Szabó István professzort elnöki tisztségében. A 2006-ban esedékes Nőgyógyász Nagygyűlés rendezési jogát dr. Gardó Sándor professzor kapta, így Győrben kerül sor a társaság következő legjelentősebb eseményére. Mindkettőjüknek gratulálunk!

Jelen számunk „Hazai aktualitás” rovata a járóbeteg-szakellátás finanszírozásának aktuális kérdéseivel foglalkozik. A jelenlegi elszámolási rendszernek sok hibája van, hiszen megfelelő anyagi lehetőségek hiányában eleve csak arányaiban igyekszik a tényleges bekerülési összegeket figyelembe venni. Mégis örülnünk kell annak, hogy a „kódkarbantartók” igyekeznek az ellentmondásokat feloldani és ehhez a szakmák véleményét is kikérik. Reméljük, hogy az általunk küldött észrevételeket és javaslatokat is figyelembe tudják (fogják) venni!

A polycystás vesebetegség autoszomális recesszív módon öröklődő infantilis típusa újszülöttkorban többnyire halálos kimenetelű, a dominánsan kódolt felnőttkori cystás vesebetegség azonban az élettel többnyire összeegyeztethető, de nefrológiai gondozást igénylő állapot. E nők gyermeket vállalhatnak, megfelelő gondozás mellett terhességüket kiviselhetik, a génlokalizáció ismeretében praenatalis diagnosztika lehetséges. A cikkben és a kommentárban leírt ismeretanyag nemcsak a genetikai tanácsadást végző szakemberek, hanem a szülész szakorvosok számára is pótolhatatlan.

Nagyon fontos információkat kaphatunk a magzati növekedési retardatio kérdésével foglalkozó tanulmány első részéből. A tanulmányhoz fűzött kommentár tankönyvi értékű.

Jó érzéssel kezdjük ötödik évfolyamunkat, hiszen a nőgyógyász társadalom jelentős részével folytatunk kéthavonta tartalmas párbeszédet. Nagyszerű dolog a sok kedvező visszajelzést és a megfejtéseket feldolgozni.

Jelen számunk Hazai Aktualitás rovatában ismét visszatértünk a császármetszés kérdéséhez. Ugocsai Gyula főorvos magas intelligenciát és valódi gyakorlati hozzáértést tanúsító írása sok gondolatot ébreszt. Legtöbb állításával egyet lehet érteni, végső következtetése – miszerint „a kérésre végzett elektív császármetszésnek helye van orvosi gyakorlatunkban” – azonban még értékelést kíván. A császármetszés műtétes beavatkozás, tehát megvannak a maga szövődményei, ezért jelenlegi álláspontunk szerint csak orvosi javallat alapján végezhető. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennénk nyitottak az új igények fogadására, s a műtéti javallat felállításakor ne adnánk lehetőséget a várandós nőnek (házaspárnak), hogy megfelelő felvilágosítást követően elmondja a véleményét. Ennél is fontosabb, hogy hazánkban is megszervezzük a császármetszés intézményi értékelésének szempontjait.

Kiemelt témánk az epiduralis és spinalis érzéstelenítés, melynek hazai bevezetésében évtizedekkel ezelőtt úttörő szerepet játszó Krasznai Péter főorvos hasznos kiegészítéseket tesz a szerző cikkéhez. Hazánkban a legtöbb szülészeti osztályon hozzáférhető a regionális anaesthesia, de sajnos még mindig vannak nagy forgalmú kórházak, ahol a terhesek/szülő nők vagy a szülész, vagy az aneszteziológus, vagy mindkettejük nem megfelelő hozzáállása miatt nélkülözik az epiduralis és/vagy spinalis érzéstelenítés áldásos lehetőségét. Ideje lenne ezeken az osztályokon is megtenni a szükséges lépéseket. Mindenesetre biztató, hogy klinikánk ez évi szülészeti aneszteziológiai továbbképző tanfolyamán több mint százan (!) vettek részt.